Pániknapló

„Az egyik legrosszabb dolog, amit a szorongás útján
elkövetünk magunk ellen, az a szorongásunk miatti
szorongás. A félelmen kívül ugyanis nincs mitől félni.
Ne félj hát a félelemtől! Inkább lásd annak, ami.”
(Sarah Wilson)



ELŐSZÓ


Szerencsére ma már lehet beszélni a pszichés zavarokról, de sokan még mindig attól tartva, hogy megbélyegzik őket, inkább megpróbálnak egyedül megküzdeni a démonjaikkal. Sokszor inkább elzárkóznak, nem beszélnek róla, mert nem találnak értő és empatikus hallgatóságra. Magam is belefutottam úgy 35 évvel ezelőtt, amikor kezdődött a kálváriám, hogy gyenge vagyok, csak hisztizek és ugyan vegyek egy mély levegőt és lépjek túl rajta. Vagy egyszerűen csak megpróbálták elbagatellizálni a tüneteimet. De a kívülállóknak fogalma sincs arról, hogy mennyire félelmetes átélni, amikor legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudunk kontrollálni egy kellemetlen helyzetet. Ha megértjük, – és a környezetünkkel is megértetjük –, hogy ez a kórkép nem egy választott viselkedésminta, tehát nem tehetünk róla, akkor azt is könnyebben elfogadjuk, hogy ez betegség és mint ilyen, fel lehet ellene venni a harcot megfelelő szakemberek bevonásával. Nem szükségszerű, hogy hosszú távon nap mint nap csak a túlélés legyen a cél, mert van segítség. Enyhíthetünk a problémáinkon. Ez a jó hír. A rossz viszont az, hogy nincs mindenkire egyformán használható csodaszer, mindenkinek magának kell megtalálni a neki megfelelő módszert.
Jómagam is pánikzavarral küzdök 20 éves korom óta, többet éltem már pánikbetegként, mint a megjelenése előtt. A célom ennek a naplóba foglalt élményhalmaznak a megosztásával az, hogy segítsek azoknak, akik a kiutat keresik hasonló problémákból. Akik ilyen betegséggel küzdenek, érteni fogják az érzéseket, kételyeket és gondolatokat, amiket megpróbáltam megfogalmazni. Ha a tapasztalataim csak néhány embernek segítenek, akkor megérte. Nagyon sok témába vágó szakirodalmat elolvastam már az első diagnózisom óta és mindegyikből tanultam valamit. A mai napig tudok meríteni az újabb és újabb elém kerülő könyvekből.
Mit is jelent a pánikbetegség?
Az egyik fajta – és számomra az egyik legelfogadottabb – meghatározás szerint pánikzavarról akkor beszélünk, ha váratlan, hirtelen kialakuló, intenzív félelemmel és testi tünetekkel (erőteljes szívdobogás, izzadás, légszomj, remegés, mellkasi fájdalom, hányinger vagy hasi fájdalom, szédülés, illetve ájulásközeli állapot érzése, zsibbadás, kontrollvesztés, halálfélelem) járó pánikrohamokat él meg a beteg és a rohamok között pedig folyamatosan attól szorong, hogy mikor tör rá az újabb roham. Én ezt a folyamatos szorongásos állapotot neveztem el a „félelem a félelemtől” szakasznak, ami az elején hónapokon át tartott. Ennek természetes velejárója, hogy egy idő után teljesen beszűkül az élettér, mert igyekszünk elkerülni minden olyan helyszínt és helyzetet, ahol valaha is ránk tört a megmagyarázhatatlan pánikroham. Egy idő után már csak az otthonunk hamis biztonsága marad meg. Sérül gyakorlatilag minden funkciónk: nem tudunk helytállni a munkahelyen, nem vagyunk képesek ellátni a családi szerepekből adódó feladatainkat, annyira maga alá tud gyűrni bennünket a szorongás, a pánik és a halálfélelem. Az egyik legnehezebben kezelhető jellegzetessége ennek a betegségnek, hogy nincs egyértelműen behatárolható oka annak, hogy mi is váltja ki a tüneteket, mert a valódi pánikroham teljesen váratlanul támad. Viszont a tartós szorongás is válthat ki pánikot, ami gyakorlatilag egyenértékű a beteg szempontjából egy valódi pánikrohammal.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a beteg lássa be, hogy segítségre van szüksége és merjen is segítséget kérni szakembertől. Pszichoterápia – azon belül is a kognitív viselkedés terápia – és átmeneti gyógyszeres kezelés segítségével jól gyógyítható ez a betegség, de legalább is tünetmentessé tehető. És emellett rengeteg alternatív lehetőség is a rendelkezésre áll, amiből mindenki kedvére válogathat aszerint, hogy mit érez magához közelállónak: meditáció, relaxáció, kineziológia, gyógynövények, tibeti hangtál, BEMER terápia, csakra harmonizálás, szellemgyógyászat, családállítás. A teljesség igénye nélkül.
Egy viszont biztos: minél tovább marad kezeletlen a betegség, annál nagyobb a rizikó, hogy egy másik pszichiátriai kórkép is megjelenik mellette, mint pl. a depresszió, vagy az agorafóbia, vagy bármi.
A pánikbetegségnek és a pszichoterápiájának óriási szakirodalma van. Nem célom ismertetni az összes lehetőséget, csupán saját tapasztalataimat szeretném megosztani a betegség megélésével kapcsolatban, hogy a kedves olvasó érezhesse: nincs egyedül, ha hozzám hasonló tüneteket tapasztal. És végül felcsillantanám a reményt, hogy van kiút – szintén saját élményeimen keresztül.
Habár nyugtalansággal tölt el az a gondolat, hogy ezzel a könyvvel lebontom a falat magam körül és megmutatom azt a törékeny énemet, amit eddig gondosan elrejtettem a külvilág előtt, mégis megteszem, mert hiszem, hogy segíthetek. Bátorságot merítettem Léria Dipán bölcs szavaiból: „Az igazán erős emberek, néha küzdenek magukkal is. Összetörnek úgy, hogy senki nem veszi észre, és fel is állnak. Csak ők tudják, hogy közben milyen mélyen jártak…” Mert aki valóban erős, az meg meri mutatni a gyengeségeit is.

Ahogyan Likó Marcell is megmutatta azt és ezzel rengeteget segített nekem azokkal a szövegekkel, amiket megírt. (Marci 2017-ben – mint a kedvenc magyar zenekarom, a Vad Fruttik frontembere – megnyerte az Artisjus Az év dalszövegírója díjat, tehát biztos, hogy nem csak rajongói szerint alkot remekműveket.)
Neki is ajánlom a könyvem, mert az ő szövegei adtak nekem sokszor erőt, miközben rongyosra hallgattam a zenéit. Belőlük tudtam, hogy hasonló mélységeket élt meg ő is, amiből bizonyítottan van kiút. Az ő művészetére a tudatmódosító szerek is befolyással voltak, én a pánikbetegségem miatt éltem át ugyanazt. Hihetetlen érzékkel fogalmazta meg azokat a legbensőbb félelmeket, amiket én is átéltem. Köszönöm az élményt sok-sok rajongó társam nevében is.



I. fejezet


Nagyon régi ismerős kopogtat…
2006. március

Ez a küzdelem olyan régi, hogy nem is emlékszem milyen volt az életem, amikor még nem létezett szorongás és halálfélelem. Az ok persze mindig más. A lefolyás és az intenzitása is. Most hosszú éveken át tartó tünetmentes időszak után keresett meg ez a betegség újra és most nagyon szenvedek. Kilátástalannak látom a jövőt, el sem tudom képzelni, hogy újra megszabadulhatok tőle. Az első alkalommal évekig tartott, mire tünetmentessé váltam. Akkor azt gondoltam, hogy meggyógyultam, hiszen éltem a normális hétköznapokat: tanultam, dolgoztam, családot alapítottam, gyermeket neveltem, építkeztem. Sajnos nem szabadultam meg tőle, csak átmenetileg békén hagyott. Csak azért, hogy ennyi év után újult erővel támadjon.
Fontos lenne valahogy ismét fölé kerekedni, hiszen itt vannak a gyerekek. És itt vagyok én is. ÉLNI AKAROK. Normális, élhető életet.
Erősnek kell lennem, le kell küzdenem. Nem hagyhatom, hogy elborítson ez a szorongás teljesen, mert akkor nem lehetek teljes értékű anyja a gyermekeimnek.
Hosszú idő telt el nélküle, s most jött a semmiből, hirtelen. Honnan? Miért? Éjjel lopakodott belém az őrjítő érzés. Felébresztettek a gyerekek, és nem tudtam visszaaludni. Elborított a jól ismert szorongás. Hullámokban, őrjítően. És én csak forgolódtam rémülten reggelig.


Folytatódik a rémálom
2006. március 11–12. szombat-vasárnap

Végigszenvedtem két hétvégi napot. Kétségek között vergődtem, hogy megint vajon mitől van bennem ez a nagyon erős feszültség, ez a mérhetetlen szorongás, ami egyszer az elviselhetetlenségig fokozódik, máskor meg szinte a megkönnyebbülésig elmúlik. Az egészben egyébként a kilátástalanság a legszörnyűbb, hogy semmit sem tehetek ez ellen az érzés ellen. Maximum hálás lehetek, ha kicsit szűnik.
Az első gondolatom, hogy megint beindult a pajzsmirigyem. Anno – 21 évesen, 21 éve – a pajzsmirigy túlműködése generálta állítólag a szorongásos, halálfélelmes tüneteket (vagy esetleg fordítva), tehát logikus, hogy ez az első, ami eszembe jut. A második pedig a szorongásos depresszió és pánikbetegség. Tehát két irányban kell elindulni a kivizsgálás rögös útján. Félelmetes, mennyire tárgyilagos tudok lenni, ha nem épp egy pánikroham kellős közepén vagyok.


2006. március 13–14. hétfő–kedd

Eltelt két újabb szorongásos nap, közben levették a vért a pajzsmirigyhormonok vizsgálatához. Amikor bementem a pajzsmirigy gondozóba és kérdezte az asszisztensnő, hogy milyen tünetek miatt mentem, majdhogy nem azt mondta, hogy mit keresek én ott. Mondtam, hogy olyan tüneteim vannak, mint 15 éve, amikor az egész túlműködésre fény derült, többek között ez az elviselhetetlen feszültség, szorongás. Erre fennhangon megkérdezte, hogy „mi köze van a szorongáshoz a pajzsmirigy betegségnek?” Szóval „kedves” volt. De eredmény csak kb. 1,5-2 hét elteltével lesz, szubjektív panaszokra pedig nem lehet alapozni egy betegség gyógyszeres kezelését. Azt mindenképp meg kell várni, amíg eredmény lesz. Addig marad a kétség, a bizonytalanság. Lehet, hogy addigra elmegy az eszem és megőrülök ettől az egésztől.
Arra gondoltam, hogy ha rosszak lesznek a pajzsmirigy eredményeim, akkor meggyorsítandó a dolgot, elmegyek maszek alapon a dokihoz. Talán a privát rendelésre nem olyan nehéz bekerülni. Sőt, elmegyek ma du. a háziorvoshoz is és felíratom vele azt az antidepresszánst, amit korábban szedtem, hátha az is segít rajtam valamit, mert a pszichiáterhez is csak 29-re van időpont. Ártani nem ártok vele magamnak – gondolom –, amilyen rozzant lelkiállapotban vagyok.
De már attól, hogy tettem valamit annak érdekében, hogy a dolog végére járjak, jobban érzem magam a bőrömben. Persze tudom, hogy ettől még nem léptem a javulás útjára, de a nap nagyobb szakaszában voltam jól.


Rosszabb…
2006. március 15. szerda

Gondoltam, és úgy is lett, hogy nem léptem a javulás útjára. Mert a gondolatnak teremtő ereje van… Ez most minden eddiginél rosszabb. Elvesztettem a reményt is; ha jobban érzem magam, már nem merek örülni sem neki, mert a következő napon kétszer olyan rossz.
Az egészre rátett egy lapáttal, hogy – miután hétfőn menstruálni kezdtem – késő délután elkezdtem nagyon vérezni. Amikor harmadik nap estéjén már arra számítok, hogy csökken és lassan elmúlik, erre teljesen beindult. Óránként kellett betétet és tampont cserélni és alvadt vérdarabok potyogtam belőlem. Nagyon bepánikoltam miatta! Lefutott az agyamon minden lehetőség (mint például a rák) és ez nem tett jót az amúgy is szorongásos mentális státuszomnak. Szóval a padlón vagyok teljesen, legszívesebben zokognék és őrült módon tépném magam a tehetetlenségben. Ez egy olyan állapot, amit nehéz érzékeltetni szavakkal, de attól, amit érzek meg lehet zakkanni.


Legalább éjjel nem virrasztok és már ez is valami.
2006. március 16. csütörtök

A délelőttöt végigszenvedtem és egyre rosszabb. Úgy érzem, ezzel nem tudok megbirkózni.
Elmentem a háziorvoshoz – ahogy terveztem –, hogy írjon valamit, mert nem bírom ki épp ésszel, amíg szakorvoshoz kerülök. Két hét múlva mehetek a neurózis szakrendelőbe. Ebben az állapotban két óra is elviselhetetlen, nemhogy két hét!!! Elpanaszoltam, hogy megöl ez az érzés. Elmondtam, hogy a pajzsmirigy hormonokra levetettem a vért, meg kértem időpontot a neurózis szakrendelőbe is, de mire odakerülök, addigra meg fogok őrülni. „Hát, akkor magának most gyors segítségre van szüksége”, mondta és felírt kétféle gyógyszert is. Az egyikből /Frontin 0,25 mg-os/ 3x egyet kell szedni, ez valami szorongáscsökkentő, nyugtató. A másikból /Rexetin/ pedig reggelente egyet, ez antidepresszáns. Korábban nem ezt szedtem, hanem a Zoloft-ot, de azt pszichiáter javaslata nélkül elég húzós megvenni. Az antidepresszánsnak kell vagy két hét, mire a vérben kialakul a megfelelő szint, de mellé itt van mankónak a nyugtató.
Kicsit aggódom, mert a Zoloft bevált korábban és arról tudom, hogy szertralin a hatóanyaga, ami egyike az úgynevezett szelektív szerotonin újrafelvételt gátló gyógyszereknek. Ez kifejezetten a depresszió, illetve a szorongásos betegségek kezelésére használatos. A Rexetin ezzel szemben – bár szintén pánikbetegnél és általános szorongásos zavarnál is használatos –, paroxetin hatóanyagú. Mindkettő az SSRI (szelektív szerotoninvisszavétel-gátlók) néven ismert gyógyszerek közé tartozik, de más a hatóanyag és emlékeim szerint én még ez utóbbival nem találkoztam az életem során.
Alapvető tény, hogy minden ember agyában van egy szerotonin nevű anyag, viszont nekünk pánikbetegeknek – a depressziós vagy szorongó emberekkel együtt – kevesebb. Az erre vonatkozó kutatások hiányosak, sokszor ellentmondásosak és nem lehet pontosan tudni, hogy az SSRI hogyan hat, de növelik az agyban a szerotonin mennyiségét. A szerotonin egy ingerület átvivő anyag, amely információkat továbbít egyik idegsejttől a másikig, csökkenti a félelmeket, és gondoskodik róla, hogy nyugodtan, lazán reagáljunk a külvilági ingerekre. Hatására elvileg kiegyensúlyozottakká válunk, benső béke és elégedettség tölt el bennünket, ezért sokszor boldogsághormonként is emlegetik.
De igazából az a furcsa számomra, hogy – mint írtam – ellentmondásosak az erre vonatkozó kutatások és nem bizonyított tény, hogy az alacsony szerotonin szint összefüggésben lenne a depresszióra vagy éppen a szorongásra való hajlammal. Ez nem tudományos tény, csak feltételezés, mégis erre épül az antidepresszánsok „sikere”. De én annyira pocsékul vagyok, hogy bármit hajlandó vagyok bevenni, amiről azt állítják, hogy segíthet.
Szóval, jöhet az „édes begyógyszerezett” állapot. Gondolom placeboként használt a tény, hogy kaptam gyógyszert és tettem valamit a javulásért, mert mintha visszakaptam volna a reményt. A bevett Frontintól pedig délután és este már‑már teljesen jól voltam. Legalábbis elviselhetővé zsugorodott a szorongásom. Az esti adag gyógyszertől pedig úgy aludtam, mint a csecsemő. Már esti mesélés közben össze-összeakadt a nyelvem. Mese után azonnal aludni mentem a kicsikkel együtt.
Csak reménykedni tudok, hogy segítenek rajtam ezek a gyógyszerek, mert ez az érzés, ami elhatalmasodott rajtam, őrjítő és úgy éreztem, hogy ennél az is jobb, ha nem létezem. A doki azt mondta, hogy nem hiszi, hogy gond lesz a pajzsmirigyemmel, mert a túlműködésben a fogyás jó étvágy mellett történik. Én meg egyszerűen nem eszek, mert nincs étvágyam és nem megy le a torkomon. Hát, remélem is, hogy nem lesz vele gond, mert nem szeretném azt is újra kezdeni. Igaz, ha csak „szimplán” neurózis vagy szorongásos depresszió, vagy nevezzük bárminek, az sem sokkal jobb, mert az a lényeg, hogyan érzem magam. Az már másodlagos szempont, hogy milyen orvoshoz kell járni a tünetek megszüntetése érdekében. És elég lehangoló és kiábrándító, hogy „idegbeteg” vagyok.


2006. március 17. péntek
Ez a délelőtt akár mélypont is lehetne…

Szörnyen érzem magam. Nem akar múlni bennem a feszültség; járkálok, mint egy ketrecbe zárt vadállat, vagy épp sírok.
Szegény férjem tehetetlenül nézi, amint vergődőm, de teljes mellszélességgel mellettem áll. Szabit vett ki, mert nem hagy magamra. Ma délelőtt is volt egy jó kis „előadásom”, s ha ez egyedül ér el, akkor lehet, hogy bekattanok annyira, hogy teszek valamit, csak hogy megszűnjön. A halálfélelmekkel küzdő pánikbeteg megöli magát, hogy megszabaduljon a szenvedéstől… Ez ám a paradoxon! Reggel bevettem az antidepresszánst, de pár óra múlva éreztem, hogy megint jön ez a pánikszerű dolog. Közben azon kaptam magam, hogy egyfolytában azon jár az agyam, hogy mi van, ha allergiás vagyok a hatóanyagra… És az én elborult elmém már el is kezdte gyártani egy súlyos /természetesen halálos kimenetelű/ allergiás reakció tüneteit. Bár nem tudom, hogy mik is azok pontosan, de meg voltam róla győződve, hogy jön a fulladás. Úgy éreztem, hogy dagad a nyelvem, kiszáradt a szám, fojtó érzés kapott el a torkomban és közben persze olyan erős halálfélelem, amivel eddig még soha nem találkoztam. Szerintem, ezt hívják pánikrohamnak. Szörnyű volt majd’ egy órán keresztül, ami egy egész napnak tűnt. (Még hogy a szervezet leállítja a pánikot 20 perc múlva! Ha-ha!) Komolyan azt hittem, hogy megőrülök, mert ez abnormális dolog. Aztán elolvastam a mellékhatásokat és benne volt a szájszárazság is, mint a kezelés elején fellépő mellékhatás. Persze volt még ott több minden is, többek között szorongás és feszültség is, ami ellen felírták… Jó mi? Állítólag ezek a mellékhatások a kezelés előrehaladtával elmúlnak. Gondoltam, hogy nem javulok egyik napról a másikra – csak reméltem –, de ilyen komoly pánikrohamra azért nem számítottam. Bízom benne, hogy két‑három nap alatt nagyjából segít a gyógyszer, mert ezt hosszú ideig nem lehet elviselni, ami bennem zajlik. Persze még mindig tartok az allergiás reakciótól, mert fogalmam sincs, hogy egy gyógyszer bevétele után mennyi idővel lehet tudni biztosan, hogy nem vagyok rá allergiás. Az a legnagyobb röhej ebben az egészben, hogy soha nem voltam semmilyen gyógyszerre allergiás! Akkor meg honnan jön ez a félelem?