Hogyan lettem Zsidó

Előszó-bevezető


2007-től 2011-ig Izraelben éltünk és dolgoztam, mint „olé hadas” (új bevándorló). Próbáltam egy új élet alapjait lerakni, próbáltam egy új kezdetet kialakítani. Nem hittem a fülemnek és a szememnek, mert minden lépésnél szinte csak orosz „jázik”-ot hallhattam. Járt is egy vicc akkoriban arról, hogy az „ivrit” a második hivatalos nyelv az orosz után. Azután az is igaz volt: annyian vannak, mint az oroszok.
Az egyik barátom, Ibolyka mesélte a saját történetét, aki egy szállodában dolgozott, hogy egy kis kutatást tartott az orosz munkatársak körében. Az egyik srácot kérdezte:
– Valamelyik nagymamád zsidó?
– Nem.
– Valamelyik nagypapád zsidó?
– Nem.
– Apád zsidó?
– Nem.
– Anyád zsidó?
– Nem.
– Nos, akkor ki zsidó?
– Hát én!
Most, hogy 2020 van, és tombol a Covid-19, be lettünk zárva karanténba, itt vidéken, nem messze Győrtől. Ez a helyzet kicsit viccesen emlékeztet Boccaccio Dekameron című könyvének születésére.
Persze isten őrizz, hogy magamat bármilyen kiválósághoz hasonlítsam, de tény és való, hogy a szitu szinte ugyanaz, „néminemű” eltéréssel, természetesen.
Nos, akkor talán tényleg erőt veszek magamon, és nekilátok lejegyezni a mi kis családunk történetét, azaz az én életem és családom eseményeit, zsidóságom eredetét, öntudatomra ébredésemet.
Összeszedem az összes fellelhető apró szilánkot, a morzsákat, hogy elmeséljem mindazt, amit átéltem, amit tapasztaltam, amit nekem meséltek, amit kihallgattam, és ami valószínűleg meghatározta és irányította az életemet.
Én nem is mondanám, hogy ez egy családi regény, hanem inkább apró (persze nem mindig) mozzanatok, amelyekben kifejlődtünk, amiben kialakultunk.
Hol is kezdjem? Nagyon nehéz, de most tényleg nekifogok igazából. (Biztatom magam…)
A fejemben már régóta megvan, és most semmi sem gátolhat abban, hogy ihletem legyen lejegyezni. Meg türelmem. Meg akarat, és végre befejezzem, összerendezzem az eddig leírtakat.
Meg valami olyan, amitől te is úgy érzed, hogy „No, ezt talán végig kell majd olvasnom”, de legalábbis amíg el nem kezdődik a meccs, vagy a LIVE-show, vagy mi a szösz. Ez az a huncutság, amikor embereket összezárnak valami lakott vagy lakatlan szigetre, esetleg lakásba-villába, és ott szenvednek, de rohadtul. A néző meg azt hiszi, hogy ez olyan, mint az ő élete, és megpróbál azonosulni a sok ismeretlen, de törekvő valakivel-senkivel. Valószínűleg sejti, hogy ez is meg van umbuldázva, meg van bundázva, de azért bizakodik abban, hogy ez maga az „élet”, pedig tudja, sejti, hogy a nyereményt a producer, vagy a rendező unokahúga vagy barátnője viszi majd haza.
Szóval ez egy család regénye, vagy családregény, vagy családias elbeszélésfűzér. Évek óta szedegetem össze a töredékeket, és most talán sikerült annyi emléket összegyűjtenem, hogy egymás mögé illesztve kirakjam, mint egy puzzle-t, a mi kis mesénket. De az is lehet, hogy ez a történet a tied is. Mert neked is lehetnek ilyen rokonaid, felmenőid, vagy oldalági kapcsolataid. Nézd majd meg, kire emlékeztetnek a figurák, kire hasonlítanak. Ha találsz valami egyezőséget, akkor az, nem csak a véletlen műve lehet…

Itt szeretném megköszönni Anikónak a segítségét, a támogatását, a bátorítását, hogy ez a könyv megszülethessen.

Fussunk neki!



„A” Jenő - Apai nagyapám


Nem is tudom, miért vele kezdem… talán mert mostanában sokszor jut eszembe, és így hatvan év távlatából kicsit megszé-
pülnek az emlékek; lehet, hogy nem is volt olyan rossz ember, ahogy kicsi gyerekként megéltem, csak túl sok tüskét nyomott a lelkembe.
Tán 4–5 éves voltam, amikor a 67-es villamossal Pestről Budára zötykölődtünk át a dédnagypapához Jenővel, a nagyapámmal a Szarvas térre. Egy rozzant bel-budai ház leválasztott, hátsólépcsős, szoba-konyhás szuterénjébe mentünk. December, karácsonyi tél volt, mert arra emlékszem, hogy rohadtul fáztam, és nem csak a villamoson, hanem a lakásban is. Ott ugyanis nem működött a fűtés, csak egy ócska cserépkályha állt a sarokban, és abba sem volt begyújtva. Ételt vittünk az öregnek, mert hát persze, hogy egy dédi csak öreg lehet. És arra is emlékszem, hogy nagyon rossz szag töltötte meg a levegőt ott bent. És nem csak azért, mert már régóta nem szellőztettek. Valami áporodott levegőjű, betegség és WC-szag, elviselhetetlen bűz terjengett mindenfelé. A Halál szaga volt, de ezt akkor még nem tudtam – nem is ismertem, de a fogalmat sem. Sajnos majd még egy párszor az életem során ez visszaköszön.

Ételt vittünk a dédipapának ételhordóban. Nem emlékszem már arra, hogyan melegítettük meg, vagy egyáltalán megmelegítettük-e, vagy csak bekanalaztuk a meleg levest a szájába. Az arca, a személyes vonásai nem jutnak az eszembe. Egy beteg öregember fekszik az ágyban. Lehet, hogy igazából nem is beteg, csak nagyon fáradt és öreg. A termete nagyon aprónak, kicsinek tűnt ahhoz képest, hogy felnőtt volt. Csak egy párbeszéd töredéke van meg, meg hogy a leves kilötyögött, és a Jenő egy szalvétával letörölte az ételt a dédi szájáról, mint egy csecsemőnek.
Kellemetlenül éreztem magam, a kabátomat sem vettem le, pedig mondta a dédi, hogy üljek az ágy szélére.
– Az Olga főzte, jó kis húsleves, ő küldte – modta a Jenő. – Ő meg a Peti, a Tomi gyereke.
– És hol a kislány? Van még egy kislány is, ugye? – kérdezte.
– Igen, az iskolában van.
Kis szünet után:
– Jól van, apuka? Mintha most egy kicsit jobban nézne ki!
A Jenő magázta az apját, amit akkor én még nem értettem, hogy ez miért volt így. Ők még ilyen nevelést kaptak, hogy a szülői tisztelet jeleként tilos volt az „ősöket” tegezni.
– Igen, megvagyok.
– Szüksége van valamire? Hozzak valamit?
– Nem, nekem már nincs szükségem semmire, már csak a csendet figyelem, a tavaszt már úgysem érem meg.
– Ne mondjon ilyet, apuka, fogunk mi még polkázni a Nagyszálló dísztermében!
A párbeszéd itt nagyjából el is akadt; a leves elfogyott, a többi ételből meg nem kért már. Én bezzeg mindent felfaltam volna, és nem is igen fogtam akkoriban fel, hogy ezek egy haldokló utolsó szavai voltak, és nem értettem, hogy miért nem kell neki az étel.
Amikor kijöttünk a házból, a Jenő megállt a kapualjban és lassan maga elé beszélt – nem is nekem mondta, hanem szinte csak úgy kipréselve magából a mondatokat, mintha én nem is lettem volna ott.
– Nagyon nehéz, de helyenként szép élete volt. Nem érdemelte ezt meg, hogy így, magányosan haljon majd meg. De sajnos az élet már csak ilyen. Volt fönt, volt lent, és most már nincs nagyon tovább.
Láttam hogy pár könnycsepp tolul a szemébe, amit lassan elmorzsolt. Úgy emlékszem, hogy többet nem is láttam a Jenőt sírni vagy elérzékenyülni. Neki ez nem volt szokása.

Januárban temettük el a dédit. Eredetileg a nevünket neki köszönhetjük: Löffler volt a családi nevünk, ezt ő magyarosította Tornaira. A nevet a Torna patakról, Torna megyéről – ez a mai Szlovákiában van – vette. Lakosságcserével került Magyarországra annak idején a család.
Megkérdezték tőle, hogy minek vallja magát, és erre azt válaszolta Magyarnak és Zsidónak. Ezután kaptak 48 órát, hogy akkor „szeggyék” össze, amit akarnak, és menjenek, de gyorsan Magyarországra.
A Jenő már Karakószörcsökön született, itt került az anyakönyvbe a megjegyzés: „izr. vallású”.
Aztán néma csönd. A gyerek- és ifjúkora számomra ismeretlen. Nem is nagyon érdekelt, azt hiszem, igazán nem szeretett engem, és így nem is kerültem hozzá közel.
Hazudok. Egyszer anyám és apám nem voltak otthon. Valamilyen két-három napos utazáson vettek részt, és én éjjel nagyon rosszat álmodtam. Így hajnalfelé belopództam a nagyiék szobájába, és bekéredzkedtem a Jenő ágyába. Nem tudom, mi lehetett velem, mert ez a dolog olyan tabu volt. De megengedte, hogy bemásszak mellé. Nem ölelt magához, nem vigasztalt meg, csak éppen, hogy megengedte a mellé bújást. Hideg volt a lába. Ez volt az első és maradandó benyomásom.
Soha többé nem ismételtem meg ezt az akciót, tán 6-7 éves lehettem akkor.
Jenő következő állomása valahogy Pest volt. Fűszeres lett. Pici bolt, pici jövedelem, pici haszonnal szegény negyedben, szegény környezetben. Sok évig húzta így. Mindenkinek hitelezett. Akkoriban ez így volt szokás. Persze az áru egy részét ő is hitelbe kapta, de sokszor ő tett be pénzt a boltba – lassan mindenét –, hogy legyen miből hiteleznie. Aztán aki tehette, az fizetett.
Azt mondták, hogy „jó zsidó” volt. Persze csak addig, amíg a kintlévőségeit nem akarta behajtani. És jött a világgazdasági válság, amelyen mindene elúszott.
Nem szidott senkit, nem káromkodott, nem csapkodott. Csak egyszerűen tönkrement. Józan maradt.
Tényleg, nem is emlékszem rá, hogy valaha is ivott volna alkoholt. Legfeljebb egy kis borocskát, egy fröccsöt. De töményt, vagy valami kemény alkoholt, azt soha.
Aztán megnősült. Elvette az Olgát. Akkoriban még úgy intézték ezeket az ügyeket, hogy nem az utcán ismerkedtek az emberek, vagy buszon-villamoson. Sőt, még nem is a lóvasúton, konflison, vagy a fiákeren. Beállított a boltjába egy régi vevő. Testes, nagys’os (nagyságos) asszony benyomását keltette. Régóta bejárt már az üzletbe.
No, ő nem hitelbe vásárolt. Neki volt pénze mindig. Nem is értette a Jenő, hogy mit keres nála a kisboltban valaki, aki ilyen remekül el van eresztve. Jó, az igaz, hogy volt a Jenőnek egy-két ritka fűszere, amiért sokan a város másik feléből is hozzá jártak, de akkor is. Ő, mármint az úrihölgy, aki „elegántos” és jól öltözött, de nem túl divatos dáma volt, rendesen kilógott az átlagos vásárlók sorából.
Bemutatkozott, és előadta, hogy van neki egy húga, az Olga. Szeretne neki egy tisztes, rendes férjet találni, és úgy tudja, úgy ismeri a fűszeres urat, illetve úgy informálták, hogy facér, tisztességes, becsületes kereskedő. Szóval nem akaródzna nősülnie?
No, ez a dáma volt a Jolán néni, az Olga testvére. A Jolán néni (nekem mindig csak néni, mert egész életemben csak így szólítottuk) tényleg igazi úriasszony volt. És ha ő eldöntötte, hogy valami hogyan legyen, akkor az úgy is lett a végén. Szóval összekomendálta őket. Szép, csendes, szerény esküvő volt a Dohány utcai zsinagógában.
De a bolt tönkrement, állás, pénz nuku. Mi legyen? Hozományként az Olgához járt egy „buffet” (büfé) az egyik moziban, illetve moziüzemvezetői állás a Jenőnek.
Merthogy a Jolán néni családja mozizással foglalkozott, a Jenőnek meg volt műszaki érzéke, gyorsan megtanulta a gépet befűzni, az elszakadt filmszalagot megragasztani. A pénz és kassza kezeléséhez természetesen értett, nosza, irány a moziskarrier.
Innen is ment nyugdíjba. (Persze az már a kommunizmusban volt.) Ez volt a Toldi mozi a Bajcsy-Zsilinszky úton, Budapesten. Ezt a foglalkozását a Jenőnek szerettem nagyon, mert imádtam a mozit, és én az ő révén sokat járhattam ingyen filmet nézni. Néha a délutáni napköziből is ellógtam, hogy megnézhessek egy filmet, amit már láttam vagy százszor, de a vászon mindig le tudott nyűgözni. Néha fentről, a gépházból nézhettem az előadást. Még most is az orromban van a ragasztó, az acetát szaga. A téren én meséltem a srácoknak a filmekről, amivel persze így a társaság középpontjába kerülhettem.
Aztán még annyit, hogy a Jenő nagy tisztelője volt a női nemnek, a női társadalomnak. Erről az jut az eszembe, hogy egy alkalommal az Olga nagy patáliát rendezett otthon. Valamin hajba kaphattak, és ilyenkor előkerültek a régi sérelmek, amit rendesen a Jenő fejéhez vágott. (A tányérok azért ritkán repültek.)
Egy alkalommal az Olga utánament a Jenőnek titokban a moziba. Ugyan már elég idősek voltak, de akkor is féltékeny volt a férjére, akiről azt pletykálták, hogy el akar csábítani egy nyugdíjas ruhatárosnőt. Így akkor a Jenő lebukott, mert tényleg az történt. Állítólag a ruhatárban kapta őket „in flagranti”, és mérgében az Olga felkapott egy éppen a ruhatárba beadott ernyőt. Nos, azzal püfölte el a két léha lényt, a két öreget…
De hát ami igaz, az igaz, a Jenő magas, kb. 180 cm, fess, jó kiállású férfi volt. Igyekezett elegánsan öltözködni. Törzstagnak számított a fodrász-borbélynál (Károly úr). Számára a kulturált megjelenés nagyon fontos volt. Mindig vidáman mosolygott, viccelődött mindenkivel úton-útfélen. Szerette a környezete. Néha, amikor engem kísért el valahová, akkor láttam, hogy átadta a helyét a hölgyeknek a trolin, előre engedte az embereket a zebránál. Mindenre tett egy jópofa megjegyzést, szójátékot, kedves, barátságos mozdulatot. Komoly népszerűségnek örvendett.
Csendes, nem egy kötözködő embertípus volt. Azért néha – igaz, nagyon ritkán – robbant, de gyorsan lehiggadt. Igyekezett viccel megoldani a konfliktusokat.
A humor az egész családot átitatta, olyan ingyen dolog volt, nem kellett fizetni érte. A család gazdagabbik ága, mint mozitulajdonos – meg hát, mint több mozi bérlője – tevékenykedett. Akkoriban, amikor még fogalom sem volt a „Multiplex”, akkor még a legszegényebb rétegek is megengedhették maguknak a heti egyszeri moziba járást. A filmek kópiáinak elkészítése nagyon sokba került, és éppen ezért kevés kópiát kellett egyszerre több moziban is vetíteni. Itt is a leleményességé volt a főszerep.
„Pendli”-nek hívták a módszert. Több, nagyon közeli mozi ugyanazt a filmet vetítette, csak úgy fél- háromnegyed óra indítási-kezdési eltéréssel. Amint lement két felvonás (két tekercs kb. 45 perc), a gépész levette a vetítőről a filmszalagot, gyorsan visszatekerte az elejére, majd be a dobozba. A futár már várta, rohanás a biciklihez (gazdagéknál motorkerékpárhoz), és tekerés a másik moziba. Oda-vissza. Volt fejetlenség, de a szegénység nagy úr, és a nagyérdeműt mindenhol ki kellett szolgálni. Pláne hétvégeken.
Szóval egyik alkalommal az egyik moziba csak nem érkezett meg a futár. Ideges telefonálások. Hol a film, hol a futár, jön-e már a tekercs? Jolán néni férjének egyik testvére vezette az „Eldorádó” nevű mozit (Nap Mozi), a másik fiútestvér pedig a Csokonait. A két mozi egy utcában, kb. 1000 méterre volt egymástól, még futva is 5 perc. De a film csak nem jött.
– No! Szóval hun a kópia, miért nem külditek?! – mondja az egyik testvér a másiknak, mikor sikerült telefonon kapcsolatot teremteni egymással, mert akkoriban még a telefonközpont is nehezen hozta össze a telefonálni vágyókat.
– Tudod mit? Ha ilyen türelmetlen vagy – mondta az egyik, azt hiszem, az Emil bácsi volt az –, küldöm neked postailag, telegráfon keresztül. Mert akkoriban a telefon még a Királyi Postához tartozott. Ekkor fogta a telefonkagylót, lassan a hátsó feléhez rakta, és szó ami szó, hihetelen nagyot beleszellentett a beszélőbe.
No, ilyenek voltak ezek a Friedmann-testvérek. A Jenő meg csak figyelt és tanult.
Az Olgának és a Jenőnek gyerekük csak egy született: az apám, a Tamás. A szülők leányt szerettek volna, de nagyon. De hát fiúsra sikeredett. Aztán többet ezzel már nem is nagyon kísérleteztek. Így örök sebet ejtettek a gyerekükben, hogy ugyanis lánynak kellett volna lennie, mert ők annyira azt akartak.
Azért a Tamást rendesen taníttatták, méghozzá olasz iskolába íratva. Ez akkoriban igencsak nagypolgári attitűdnek számított, de ha megtehették, akkor meg miért ne?
Olyannyira, hogy az Olga büfébérletét továbbadták albérletbe, és az annyit hozott, hogy igazán rendesen éldegélhettek a moziüzemvezetői állásból meg a bérleti díjból. Spórolni is tudtak. Így került sor a Párizsi Világkiállítás megtekintésére 1933-ban. De majdnem elmaradt az utazás, mert a Tamás, mint minden rendes gyerek, éppen akkor betegedett meg, amikor is a szülők utazni akartak. Valami fertőzést szedett össze. Így a mindig aggályoskodó Jolán néni tanácsára a gyerekre fehér „glaszé” kesztyűt húztak. Mármint a további bacilusok bevitele ellen. Persze ez a fránya Tamás a szülők bosszantására lerántotta a kesztyűjét, kezét végig húzta a kupé párkányán, majd, mint aki jól végezte a dolgát, határozott mozdulattal bevette a kezét a szájába. No, ezt kapd ki, Jolán néni meg anyuka, mit tudok én, és lám, még mindig élek.
A Jenő meg elfordult, és alig tudta elrejteni a hangos röhögését. Nosza, okos nők milyen jó tippet adtak ennek a gyereknek, persze indirekt módon.
Aztán megint csak megjött a córesz. Kitört a II. világháború. Lassan megint mindent elvettek tőlük. Lenullázták az életüket. A Jenő, aki mindig optimista volt, mondta is, hogy lehetne rosszabb is. Majd lett is.
Kirakták őket a lakásukból, a Népszínház utcából. Irány a gettó. Aztán itt hiányok vannak nálam; úgy tudom, hogy amikor a családot már teljesen szétszakították, a Tamás rokonokhoz, barátokhoz került a gettóban. A Jenőt Mauthausenbe, az Olgát Auschwitzba vitték.
Aztán, hogy a Jenő hogy és miként került újra elő, az már titok. Az, hogy min ment keresztül, arról soha nem beszéltek. Hogy hogyan kerülte el a halált, végül arról nem szólt a fáma. De egy biztos: a Jenő örök optimizmusa segíthetett benne. Amikor visszajött, akkor is mosolygott. Nem engedte, hogy ezt is elvegyék tőle. Más egyebe nem maradt, de hálát adott a Jóistennek, hogy újra összekerült a család, és nagyjából mindenki életben volt. A sebek persze ettől még mindig fájtak, de ahogy mondta egyszer-egyszer: sokan elhullottak, sokan árván maradtak, sokan hiába keresték szeretteiket, soha meg nem találták. Hát akkor ehhez képest szerencsések, mert ők hárman újra együtt voltak.
A Jenőnek volt egy lánytestvére, Tornai Rózsinak hívták, de vele mi soha nem találkoztunk. Egyszer egy régi könyvet lapozgatva találtam egy nyomtatott bejegyzést: Szerkesztette: Tornai Rózsi. Ekkor láttam először nyomtatásban a nevünket, és akkor mondták, hogy ő a Jenő testvére. Ennyi.

Jenő 1974-ben halt meg, pont a születésnapomon. A dátum ezért maradt meg bennem, egyébként gyorsan felejtem az időpontokat.