Alice rémképei

Előszó

Ezt az olvasmányt azok számára ajánlom elsősorban, akik hisznek a lélekvándorlásban. Vagy szeretnének hinni abban, hogy nincs vége a tudatnak halál után. Akik meg egyáltalán nem hisznek semmiben, azok maximum elmondhatják, hogy volt egy izgalmas mesekönyv a kezükben.
Jómagam sem gondoltam volna, hogy egyszer egy ehhez hasonló könyvnek nekiveselkedem, de úgy érzem, hogy most jött el az ideje annak, hogy megpróbáljam valamelyest lerántani a leplet a halál és az élet valójáról. Vagy mondhatnám azt is, hogy egy igen megbecsült, de már elhalálozott íróról szeretnék mesélni. Bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez az ő élete, mert most is kavarognak bennem az emlékek, és nem tudom hova tenni. Kérdések merülnek fel bennem folyamatosan. Biztos, hogy az én életem volt az övé? És ha nem az ő élete, akkor kié? Nem csak szimplán valaki odaátról átadta nekem, ezzel üzenve a jövőbe? Igazából nagyon szeretném, hogy ne az én emlékeim legyenek, de erre egyre kevesebb a remény. Talán egy kiadós hipnózis megoldaná a problémákat, de eddig még nem vitt rá a lélek, mert félek. Félek, hogy olyan képek is előjönnek, amiknek nem kéne. Mondjuk, olyan részleteket is látnék, amelyek inkább egy horrorfilmbe illenének – mert van rá esély. Egyelőre beérem azzal, ami van, mert ez is sok számomra.
Lassan 46 éve próbálom összerakni a széthullott emlékképeket, kisebb-nagyobb sikerrel, de még mindig nem teljesen tiszta és folyamatos a „film”. Ha netalántán kiderülne, hogy ezt az egészet csak az én agyam generálta, akkor lennék a legboldogabb. De amíg senki nem tudja nekem az ellenkezőjét bebizonyítani, addig marad számomra a mély, fekete nyúlüreg, amiből nincs kilátás.
Természetesen felnőttfejjel megpróbáltam egy-két embernek elmesélni, de vagy úgy néztek rám, mint aki most szabadult a diliházból, vagy egyáltalán nem értettek semmit az egészből, vagy csak legyintettek, mondván, biztos csak álmodtam az egészet. A materialistákról nem is beszélve. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan mondták azt: „hiszek neked”. Most sem várok mást, csak reménykedem benne, hogy hátha valaki tudja a megoldást a történtekre, és sikerül összeraknia a képkockákat. Mi lehet igaz belőle, és mi nem?




Bevezetés


Mit tennél, ha felfedeznél egy titkot, ami mindent megváltoztatott az életedben? Mélyen hallgatnál – bár ez sok mindentől függhet –, vagy elmondanád a nagyvilágnak, mert már nem bírnád magadban tartani? Aztán lesz, ami lesz. Én most az utóbbit választottam.
Itt most leszögezném azt is, hogy teljesen megértem a Mátrix íróját is Laurence Wachowskit, bár nem tudom, hogy teljesen tudatában volt-e az írásával, vagy csak kitalálta, vagy súgták neki fentről, de minden szava igaz. Fel kéne már ébrednünk, hogy az a világ, amit magunk körül látunk, nem teljesen a valóság. Ez egy börtön. Nem mi tettük azzá. Így alakították mások, hogy nekik jó legyen. Ott van még példának George Lucas. Ő azt állítja, hogy csak kitalálta az egész filmet. Pedig ha tudná, hogy nem kitaláció, csak újra átélte azt, ami már egyszer megtörtént, vagy inkább mondjuk úgy, hogy visszaemlékezett. De erről majd egy kicsit később szeretnék bővebben írni, ha már így megmaradtak az emlékeim az utókor számára.
Azért azt is elmondanám, még mielőtt belekezdenék a történetbe, hogy nem kis terhet jelent ez számomra. Mióta eldöntöttem, hogy megírom – két héttel ezelőtt –, azóta 2 kg-ot fogytam és akárhányszor eszembe jutnak a történtek, összeszorul a gyomrom. Feszült vagyok és ideges. De valamiért meg kell tennem.
Történetem feltételezhetően arról az íróról fog szólni, aki Alice történeteit megalkotta mese formájában. Hogy miért csak feltételezhetően? Mert még mindig nem vagyok biztos semmiben. Most felmerülhet a kérdés, hogy vajon egyre gondolunk, vagy lehet, hogy más író alkotta a meséket, csak eltulajdonították az eredetieket, és más címet is adtak neki, és más írói nevet? Ki tudja? Talán a részletekből minden kiderül. Akire én emlékezem, zárkózott ember volt, és nem véletlen, mert talán több személyiséggel rendelkezett, aminek nem volt teljesen tudatában. Nevezhetném akár skizofrénnek is. Ugye így már kezd egyre érdekesebbé válni a történet? Tudom, hogy most mindez hatalmas felháborodást okoz a rajongóiban és mindenkiben, aki olvasott tőle akár verset, akár mesét, vagy tanulmányozta a matematikai tudását, de valljuk be őszintén, hogy minden zseniben ott lapul valahol mélyen az őrült is. Miből gondolom, hogy skizofrén volt? Mert én az voltam, és ha én voltam ő, akkor egyértelmű a dolog. Ha nem ő voltam, akkor is skizofrén voltam, de akkor ő kizárva. Ez majd kiderül később a történetem elbeszéléséből, hogy valójában mit miért tett – vagy tettem, ha igazak egyáltalán a feltevéseim és az emlékeim. Miből gondolom, hogy talán én voltam ő? Emlékeznek az Alice Tükörországban és az Alice Csodaországban című mesékre? Pontosan tudom, hogy hol fonódik össze tökéletesen a két mese. Kezdjük az Alice Tükörországbannal! Emlékeznek, mikor az óramester megérkezik a Kalaposhoz, nyuszikához és a többiekhez a kertbe? Éppen teázáshoz készülődnek, és várják Alice-t. Igaz, hogy a Kalapos meghívta Alice-t, de azt nem mondta, hogy el is jön. Ezen gurul be az óramester és ezt mondja: „Kérdezted, hogy mikor van a mindjárt. Inkább megmutatom, mikor van a most. Most van pontosan egy perc hátra a teázásig. Amíg az ifjú Alice nem csatlakozik hozzátok, mindaddig pontosan egy percetek lesz a teázásig. Neked, és a kis békáknak is.” A következő jelenet folytatását az Alice Csodaországban történetben kell keresni. Alice összefut Nyalkával az erdőben, aki elkíséri őt Kalaposhoz. Mikor megérkeznek a kertbe a teaasztalhoz, minden borzalmas állapotban van, mert az idő, vagyis az az egy perc mindaddig ismétlődött, amíg Alice meg nem érkezett. Ez több évbe is belekerült. A mostani életemben soha egy mesét vagy írást sem olvastam ettől az írótól. Azt sem tudtam, hogy létezett. Csak arra emlékeztem, hogy íróként mindig az asztalom felett görnyedtem, de legtöbbször nem ülve, hanem állva írtam. Aztán egy szép napon megnéztem valami okból kifolyólag mind a két mesét. Akkor ugrott be, hogy talán ezeket én írtam, és valahol össze is kapcsoltam őket. A két kedvenc szereplőm az óramester és Kalapos volt. Az idő felfogása egy relatív dolog. A legtöbb ember rossz irányból közelíti meg. Nem azt kell nézni, hogy milyen kevés van hátra, ha nem azt, hogy mennyi mindent megtehetsz még. Mert ugye, az idő mindig csak ad és ad és ad és csak az utolsó pillanatban vesz el mindent. A Kalapos egy tiszta erkölcsű, tele szívvel rendelkező, jóakaró, szelíd kis ember volt. Amilyen mindig is szerettem volna lenni. Bár felmerült bennem az a kérdés is, hogy mi van, ha nem én voltam az író, csak szerettem volna olyan lenni, mint ő? Mert megeshet az is, hogy annyira rajongtam érte abban az időben, hogy talán minden írását elolvastam, és ebből kifolyólag maradtak meg az emlékeim vele kapcsolatban, amiket összefontam a saját életemmel. Elvégre is egy skizofrén agyában bármi megtörténhet. Ami az író mentségére szól, hogy életrajzából olvasva ő tüdőgyulladásban halt meg „állítólag”. Én viszont nagyon nem abban, de mégis valahogy összefonódottnak látszik az életünk. Hát ember legyen a talpán, aki ezt ki tudja majd bogozni. Viszont egyvalamit kénytelen vagyok felvállalni a rossz emlékek javára, mégpedig azt, hogy a helyzet nagyon úgy néz ki, hogy Hasfelmetsző Jack szerepe sajnos rám jutott, akárki is voltam valójában abban az időben. A problémához az is hozzájárul, hogy kevés és zavaros emlékekből kellett összeraknom a képet, de a tényeken ez mit sem változtat. Ami megtörtént, az megtörtént, és kitörölhetetlenül bennem él. De térjünk vissza a mostani könyvemhez. Azt azért elmondom, hogy nem lesznek horrorisztikus jelenetek a könyvben, de a lényeg benne lesz, mert egyrészt törlődtek – gondolom, nem okok nélkül –, másrészt nem csak a régi életemet akarom felvázolni, hanem a mostani, 21. századit, és persze a két korszak között eltelt időt is, amit úgy neveznek, hogy köztes világ, és a még megmaradt saját emlékeimből Atlantiszt. Ezen belül Egyiptom isteneit és valós terveiket az emberiséggel, hogy kik voltak valójában, hogyan éltek, mivé alakultak át napjainkra, és mi lenne a mostani céljuk ebben a mások által eltorzított világunkban. Természetesen még felfedném a leplet az emberiség által ismert egy istenükről, aki még véletlenül sem játszott szerepet az általam ismert atyáim és anyáim között.
Ezen kívül számtalan éjszakai utazásról is beszámolok asztráltestem szintjének köszönhetően, melyek a mai napig megmaradtak bennem. Talán ennek a bizonyos szintnek köszönhetően jöttem rá arra is, hogy kinek születtem valójában, és hová is kellene tartanom és tartanunk most, és milyen célt kellene elérnünk, és talán az is benne lesz, hogy mindezt hogyan lehet megvalósítani.
És ha még mindezek után is tartod a könyvet a kezedben, mert kíváncsi vagy, hogy mi fog ebből kisülni, akkor dőlj hátra a karosszékedben és figyelj minden apró részletre, talán segít a megoldásban!
Tehát most gondolatban repüljünk vissza Oxfordba, méghozzá az 1863-as és ’88-as évekbe, amikor még csak jóformán lovaskocsikkal jártak az emberek, de már a gőzmozdonyok léteztek, és London egyes utcáin gázlámpákkal világítottak sötétedés után.



A rémálmok kezdete

Egy szép, napos délután, mikor véget ér a tanítás az egyetemen, kijövök az iskolából, mint oktató. Tisztában vagyok vele, hogy férfinak születtem. Sötétszürke zakót, hozzá illő nadrágot viselek, egy fehér inget, és világos, keskeny karimás kalapot. Felpattanok az iskolafalnak támasztott kétkerekű, lábbal tekerhető masinára, aminek az első kereke nagyobb, mint a hátsó, és nincs rajta lánc. Az elülső keréken vannak a pedálok. Ezt a biciklit ajándékba kaptam valakitől. Elindulok vele hazafelé. Jókedvűen és vidáman. Már jó ideje tekerek az úton, mikor elérek egy vasúti sínhez, ami egy töltésen halad végig. Jobbról és balról fákat látok, nem túl messze a töltéstől. Lekanyarodom balra a töltés mentén, hogy lerövidítsem az utamat. Imádkozni kezdek magamban, hogy csak most ne jöjjön erre egy gőzmozdony, és ha mégis, akkor se szólaljon meg a fütty hangja, mert akkor végem. Nincs az az isten vagy ember, aki engem fel tud utána tartóztatni abban, aminek nagyon nem kéne megtörténnie. De nincs szerencsém: már messziről látom a füstfelhő közeledtét. Én meg csak tekerek egyre veszettül, reménykedve abban, hogy hamarabb hazaérek, mintsem megszólaljon az átkozott kürt, és mondogatom magamban egyre gyorsabban, hogy „meg ne szólalj, meg ne szólalj”. Minden hiába. Kegyetlen üvöltésbe kezd a kürt, mintha csak azt mondaná, hogy „Megvagy, most nem menekülsz”. És csak üvölt és üvölt. Közben lekanyarodom jobbra, a fák közé. Az én fejem meg belesajdul, majd’ szétszakad. Végre elérem a házunk kapuját, ami téglából van kirakva. Jobbról és balról téglaoszlopok, és szerencsémre rajta a vaskapu nincs becsukva, bár már hiába. Ledobom a biciklit jobbra, én meg futok balra, a mellékházba, ami inkább egy sufnira emlékeztet, falécekkel kirakva. Jobb, ha ebben az állapotban nem lát engem senki. Erősen nyomom a füleimet a kezeimmel, hogy ne halljam a hangot. Közben üvöltök a fájdalomtól. Idővel a kürt hangja elhallgat, de a fájdalom és a kezdődő gyötrelem marad. Már érzem, hogy nem vagyok önmagam. Már nem teljesen tudom irányítani a tetteimet és a gondolataimat. Valaki vagy valami más lett úrrá rajtam. Képtelenség irányítani, de talán még lassítani lehet. Érzem a hitvány gondolatait, amik a fejembe férkőznek. Megint csak a vadászat jár az eszében.
– Menj! Szerezd meg magadnak! – üvöltözi. – Ha te nem kellesz neki, szerezd meg magadnak! – és csak mondja és mondja. Közben próbálok rajta mindenáron uralkodni. Belenézek hirtelen a tükörbe, aminek kerek formája van, és tőlem jobbra lóg a falon. A bejárati ajtó mögöttem nyitva. A túloldalról számomra egy teljesen ismeretlen, eltorzult arc néz vissza rám. Ez én lennék? – kérdem magamtól. Ilyen ronda vagyok? Hát ezért nem kellek én egy nőnek sem? Ha nem, majd megszerzem magamnak őket! Csak az jár a fejemben, hogy valahogy vissza kell fognom ezt a vadállatot, ami bennem rejlik. Mert olyan dolgokra képes, hogy arra józan emberi lélek nem. Dühömben összetöröm a tükröt ököllel. Majd ránézek az asztalra és eszembe jut, hogy írnom kell róla egy mesét. Azzal talán lelassíthatom. Így kezdődött a mese története a tükörrel. Körülbelül a felénél járhattam, mikor felkiáltottam hangosan, hogy „ez az”! Itt fog tökéletesen összekapcsolódni a két mese. Én egy zseni vagyok! Nem tudom, mikor fejezhettem be az írást, mert mire feleszméltem, már éjszaka lett. A vadállatot is elég jól sikerült lenyugtatnom, de még mindig nem tudok teljesen uralkodni felette. Menthetetlenül az övé vagyok. Azt csinál velem, amit csak akar, és nem tehetek semmit. Akkor jön és akkor megy, amikor csak akar. Elhiteti velem, hogy ismét találkozhatok Alice-szel, álmaim menyasszonyával, és újra az enyém lehet. Tudja, hogy erre mindig nagyon izgatott leszek, és alig várom, hogy újra láthassam és a nyomába eredhessek, mint valami farkas a préda után. Valahol a lelkem mélyén tudom, hogy nem igaz mindaz, amit mond vagy tesz, és tudom, hogy ezzel a dologgal egyedül már nem boldogulok. Valahonnan, valakitől segítséget kell kérnem. Talán egy rejtvény még nem késő? Írok egyet a nyomozóknak. Nem lesz túl nehéz, de egyszerű sem. A rejtvényem matematikai példákon alapul. A megoldás az egyik mesekönyvem címe. Ezzel fejezem be a rejtvényt. Ha megoldják és rájönnek a címre, akkor egyből rám találnak, és talán lekapcsolnak időben. Elkészültem vele, de már nincs időm feladni. A bennem lakozó szörnyeteg kikényszerít a házból és ösztönöz, hogy induljak. Így hát indulok, és reménykedem, hogy láthatom őt újra. Nem tudom, mennyi időt üt az óra, mikor visszatérek a házunkhoz. Teljesen kimerülten és lelkileg összetörten botorkálok fel a lépcsőn, közben tépkedem le magamról a véres ruhákat. Majd szobámba érve bezuhanok az ágyba, és csak reménykedem, hogy mire felébredek csak rémálomként fogok visszatekinteni a történtekre. De mi lesz, ha nem? Mi lesz, ha megtalálják a ruháimat? Folytatnám még a gondolatsort, de a kimerültségtől elalszom. Reggel, mikor felébredek, nagy meglepetésemre tiszta, hajtogatott ruhákat találok a székemen. Hirtelen még a szívem is megáll egy pillanatra. Tényleg? Csak álom volt az egész? – kérdem magamtól meglepetten. Na, azért menjünk biztosra! Óvatosan és lassan kikelek az ágyból, elindulok a lépcső felé, hogy valóban nem hagytam-e valahol egy darab ruhát esetleg, amit még más nem talált meg, de semmi. Sehol semmi. Visszaülök az ágyamra görnyedt háttal, és csak bámulok magam elé és azon töprengek, hogy akkor most mi is van valójában? Vagy volt? Vagy nem is volt? Teljesen összezavarodtam. Most mitévő legyek? Ez nem maradhat így. Ennek valahogy utána kell járnom. Segítséget kell kérnem valakitől, akiben megbízhatok. De hogyan? Azt sem akarom, hogy megöljenek. Esetleg valami orvosi segítség? Ha elmesélem és meg sem történt, akkor azért fognak elzárni. Az ima eddig mit sem segített. Hiába lettem pap. A szavaim nem találtak vigaszra, hiába menekültem többször is a kápolnába imádkozni, a szörnyeteg sosem tágított a fejemből. Hirtelen eszembe jut a rejtvény. Leszaladok a házból, át az udvaron, a kis házba. Keresgélek az asztalon, a polcokon, de sehol semmi. Felteszem magamban a kérdést: Akkor most tényleg nem történt meg? Vagy esetleg megtalálta valaki és feladta a postán, vagy csak szimplán elvitte a nyomozóknak? Az is lehet, hogy kidobta. Vagy tényleg csak egy rossz álom volt az egész. Lehet, hogy a meseírás kezd az agyamra menni. Azt hiszem, most jobb lesz, ha egy kicsit szüneteltetem az írást.
Napokig nem hagynak nyugodni a történtek. Próbálok különbséget tenni valóság és álom között. Persze senkinek nem szólok róla egy szót sem. Főleg nem az otthoniaknak. Mindig csak azt kérdezik tőlem: „Hogy aludtál? Most nem voltak rémálmaid?”. Zavarodott vagyok, mert senkinek nem beszéltem otthon az álmaimról, legalább is nem emlékezem rá, és nem tudom ezt a dolgot hova tenni. Kezdek kicsit félni. Lehet, hogy mégis tudnak róla, de nem mondják? Ha tudják is, miért nem beszélnek róla? Lehet, hogy félnek tőlem vagy félnek attól, hogy minden kiderül, ők meg szégyenkezhetnek miattam? Egyáltalán merjek velük erről beszélni? Jobb, ha még nem. Más megoldást keresek.
Ismét az egyetemen vagyok. Egy márványlépcső mellett állok, és várok egy befolyásos, magas rangú jóbarátomra, akiben, úgy gondolom, hogy megbízhatok. Idegesen és feszülten járkálok fel-alá, majd kisvártatva végre megérkezik. – Megkaptam az üzenetet! Siettem, ahogy tudtam.
– Mi történt? – kérdezi meglepődve és kíváncsian.
– Jöjj velem, mert itt még a falnak is füle van.
Majd felvezetem egy szobába, ahol csak ketten vagyunk. Elmondok neki mindent és megkérem, hogy nézzen valahogy utána, vajon megtörténtek-e velem ezek a dolgok, vagy csak álmodtam az egészet. Ő természetesen nyugtatgat, hogy biztos csak álom lehetett, ha a ruhák is eltűntek, de nyugodjak meg, mert utánajár, és természetesen nem beszél róla senkinek. Megkérem arra is, hogy ha kiderülne, miszerint mégis egy vadállat vagyok, azért, ha lehet, ne ölettessen meg. Hátha van más módja is, hogy megfékezzük. Esetleg zárasson bolondokházába. Még mindig jobb, mint a halál. Bólintott, majd távozott a szobából. Nem sok időre rá megtudtam, hogy ez a jóbarátom meghalt betegségben, így kétesnek látszott a segélykiáltásom kimenetele.
…