Az Intézmény

ELSŐ FEJEZET

Bajusz
„Ecce homo! Íme az Ember …”

Bajusz lassú, megfontolt léptekkel sétált át a hosszúkás szobán és önelégült arckifejezéssel állt meg az iroda bejárati ajtó felőli falán lógó, hatalmas méretű tükör előtt. Meglehetősen elégedett volt az elé táruló látvánnyal, úgy ítélte meg, hogy a hosszanti csíkos, sötét színű, szűkre szabott öltöny kimondottan jól áll neki. Gyakorlott mozdulatokkal megigazította bordó, aprómintás nyakkendője csomóját, majd a tükörbe nézve újra megállapította: szinte tökéletes.
Bajusz akkoriban már negyvenes évei közepe felé járt. A múló idő már-már megmutatkozott gyérülő hajában és enyhén meggörbült hátában is. Vörösesbarna, jellegtelen bajuszában is megjelentek az első ősz szőrszálak. Emellett a középkorú férfiakra jellemző kerek, előreálló pocak kialakulásának első jelei is jól látszottak. De Bajuszt mindezek egyáltalán nem zavarták, ezeket sokkal inkább a tekintélyes férfikor egyfajta különleges ékeinek tekintette. „Ecce homo! Íme az Ember!” – gondolta magában a tükörbe nézve és elmosolyodott.
Bajusz nemcsak a visszatükröződő látvánnyal volt elégedett, hanem általánosságban az életével, mindazzal, ami mostanában vele kapcsolatosan történt. Kifejezetten büszke volt az elmúlt időszak során szinte ugrásszerűen elért magas pozíciójára, karrierjének alakulására. Ekkorra már több mint egy éve első számú vezetőként irányította az Intézmény munkáját, amelyet minden korábbi szerepvállalásánál lényegesen fontosabbnak tartott. Úgy gondolta, hogy valójában mindig is erre vágyott, ilyen jellegű feladatokra született. Irányítani egy kiemelten fontos szervezet munkáját, nagy horderejű ügyekben döntéseket hozni és megkérdőjelezhetetlenül kifejteni véleményét az úgynevezett „fontos” kérdésekben.
Bajusz nagyon szeretett vezető, sőt vezér lenni. A mindennapok során is ennek megfelelően viselkedett, beosztottjaitól nagyon keményen elvárta azt a feltétlen tiszteletet, amelyről úgy vélte, hogy magas hivatalának kijár.
Egy idő után a tükörtől elszakadva, elgondolkodva odasétált az iroda hosszanti falán lévő egyik ablakhoz, kitekintett és örömmel konstatálta, szépen süt a nap. Így aztán különösen sajnálta, hogy nem tud ablakot nyitni, mivel a tavasz első fényeivel együtt számára megérkezett annak elválaszthatatlan velejárója, az allergia. Bajusz úgyszólván mindenre allergiás volt, immunrendszere már egész fiatal korában szinte teljesen felmondta a szolgálatot. Az ablakon kitekintve halvány mosollyal nézett végig az épület előtt elterülő hatalmas parkon. A gondosan telepített fű már elkezdte felvenni azt a harsányzöld színárnyalatot, amely csak és kizárólag a tavasz első heteiben mutatkozik. A parkban lévő fák már szintén elkezdtek kilevelesedni, zsenge zöld színükkel uralni kezdték a látképet. Végtelenül békés és nyugodt volt minden. Meglehetősen ritka pillanatok voltak ezek Bajusz életében. Folyamatosan nyüzsgő emberként, hosszabb távon nem viselte túl jól ezt a fajta végtelen nyugalmat, de most valahogy jól esett neki.
Visszafordult az ablaktól és elégedetten nézett végig irodáján, amelynek kialakítása saját véleménye szerint tükrözte egyéniségét. A hatalmas méretű iroda berendezése pedig valójában meglehetősen stílustalanra sikeredett, a legtöbb berendezési tárgy egészen egyszerűen nem illett a többihez. Az egyik sarokban egy rusztikusnak látszó, barnás árnyalatú marhabőr ülőgarnitúra terpeszkedett. Az ülőgarnitúra és a furcsán faragott kisasztal alatt egy túlságosan tarka, nagyméretű szőnyeg lett elhelyezve, ami csak fokozta az össze nem illőség érzését. Az iroda ellentétes oldalán egy hatalmas, L alakú, papírokkal borított íróasztal állt, ami szintén egyáltalán nem illett bele ebbe a szép boltíves szoba által meghatározott környezetbe. Az asztal normál pozdorja lapból készült, meggyfát utánzó színben. Már messziről látszott, hogy a kiválasztásánál a funkcionalitás volt a leginkább meghatározó tényező. Az egyszerű, hófehérre festett falakon találomra voltak elhelyezve festményeket utánzó nyomatok, amelyek egytől-egyig híres államférfiakat ábrázoltak. Sem méretben, sem stílusban nem illettek egymáshoz, de Bajuszt ez egyáltalán nem zavarta. „Jó társaságban dolgozom!” – szokta mondogatni a szobájában tartózkodó beosztottjainak, arcán azzal a dicsfénnyel, ami azt sugallta, hogy majd egyszer az Ő arcáról készült festmény-utánzat fog lógni valakinek a falán.
A szoba ablakaival szemben, a hátsó falon egy zárt, üvegajtós könyvszekrény sor húzódott végig, legalább hat-hét méter hosszan. A szekrények dugig voltak többnyire társadalomtudományi témájú könyvekkel. Bajusz kifejezetten büszke volt erre a gyűjteményre is, szilárd meggyőződése szerint a világot csak és kizárólag könyvekből, illetve azok által lehet megérteni. Jogvégzett emberként a leírt szöveg volt számára az iránymutató, más nem is érdekelte.
Az iroda ajtaján halk kopogtatás hallatszott, amitől az elmúlt percek végtelen nyugalma egyik pillanatról a másikra elillant. Bajusz az ajtó irányába kapta a fejét, ahol a kopogtatással egyidejűleg megjelent egy női fej
– Mi van már megint!? Mi az a fontos dolog, ami nem várhat?! – mordult fel szinte durván, mint akit éppen megzavartak valamiben.
A kopogtató nő, Bajusz vezető titkárnője, néhány tizedmásodpercnyi habozás után, halkan, puhán belépett a szobába. Bajusz titkárnője egy negyven körüli, kifejezetten dekoratív nő volt. Erősen sminkelt arcán leginkább ijedtség látszott, amely ugyanakkor furcsán vegyült egyfajta közönnyel. Egyfelől látszott rajta, hogy megszokta már ezt a hangnemet és a számára meghatározott szerepet, emellett az is látszott, hogy újra és újra meglepte főnöke durvasága, alpári stílusa. Lehajtott fejjel, kissé felfelé pillantott főnökére, várva, hogy engedélyt kapjon a megszólalásra. Bajusz haragos morgással indult vissza az ablaktól az iroda titkárság felőli bejárata felé. Amikor visszaért íróasztala mögé, kérdően ránézett újra a Titkárnőre.
– Nos kérem, mi történt? – kérdezte továbbra is meglehetősen mogorván.
A Titkárnő felemelte a fejét és halkan válaszolt.
– Fél három van, Elnök úr! Megérkezett az Alelnök úr, ahogy azt Ön korábban meghatározta.
– Igen? – zökkent vissza azonnal a jelenbe Bajusz. – Már annyi az idő? Kérem, akkor ültesse le az Alelnök urat a kistárgyalóban! Öt perc és Én is érkezem.
– Úgy lesz, Elnök úr! – válaszolta alázatosan a Titkárnő, némiképp habozva.
– Van még valami? – kérdezte Bajusz, miután látta, hogy a nő nem mozdul.
– Tisztelettel jelezni szeretném, hogy összekészítettem az Ön által kért aktákat a nagyberuházással kapcsolatosan – folytatta a Titkárnő továbbra is zavartan. – Azt szeretném kérdezni, hogy Én vigyem be azokat is a tárgyalóba, vagy inkább Önnek adjam be?
– Azt gondolom, hogy az akták összekészítése és rendelkezésemre bocsájtása tárgyában nem Nekem kellene döntéseket hozni! Szerintem ez az Ön feladata! – jegyezte meg Bajusz vitriolos gúnnyal. – Már elmondtam Önnek ezerszer, hogy Engem fontos államügyek foglalkoztatnak, Én ezért vagyok itt. Önök pedig azért vannak, hogy ebben a nagyon fontos, felelősségteljes munkámban engem segítsenek, kiszolgáljanak. Kérem, hogy ennek megfelelően járjon el! Kevés kérdés, sok cselekvés! Remélem megértette!
– Igen Elnök úr, értettem! – válaszolt a Titkárnő továbbra is rezignáltan. A vastag smink ez alkalommal is jó álcának bizonyult, nem látszott alatta, hogy haragjába belepirult.
Bajuszra jellemző volt, hogy általában nagyfokú önállóságot várt el beosztottjaitól, ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, szinte teljes mértékben korlátozta őket szabad cselekvésükben. A legtöbb esetben maximálisan elégedetlen volt azokkal a megoldásokkal, amelyeket beosztottjai a különböző elintézési lehetőségek közül választottak, ugyanakkor igyekezett a lehető legkevesebb segítséget nyújtani számukra. Az a típus volt, akinek mindenre lett volna egy jobb, véleménye szerint optimálisabb megoldása, de azt csak és kizárólag utólag volt hajlandó elárulni.
Amikor a titkárnő kilépett a szobából, Bajusz gyors mozdulatokkal megigazította nyakkendőjét és még egy gyors pillantást vetett a tükörre ellenőrizve, hogy minden rendben van-e külsőjével …

***

Amikor Bajusz belépett a kistárgyalóba, az Alelnök azonnal felpattant a papírokkal vastagon megrakott, ovális tárgyalóasztal mellől. Az Alelnök egy, az ötvenes évei elején járó, ősz hajú, közepesen magas férfi volt. Jellegzetes, ezüstszínű körszakálla tovább hangsúlyozta egyébként is kerek fejét. Szelíd, békés, kimondottan szervilis ember hírében állt. Valójában senki nem tudta valójában hogyan került az Intézmény legfelső vezetésébe, bár mindenfelé emlegették, hogy magas körökben vannak támogatói.
– Nos, Alelnök úr, elkészültek végre azok a bizonyos látványtervek? – kérdezte Bajusz a már álló beosztottjától, miközben hanyagul felé nyújtotta kezét.
– Igen Elnök úr, elkészültünk a feladattal – válaszolta az Alelnök, miközben enyhén meghajolva kezet fogott főnökével.
– Na, végre! Már éppen ideje volt! – jegyezte meg kissé pikírten Bajusz. – Kérlek, foglald össze nekem, de csak a lényeget! Kevés időm van, de ezt Te jól tudod.
– Igen Elnök úr! Kérlek, tekintsd meg ezeket a rajzokat – terített ki az Alelnök néhány, A3-as méretű, színes látványrajzot az asztalon. – Ezeken az ábrákon az új épület látható különböző nézőpontból. Ezen itt – mutatott az egyikre –, például szemből, az út felől nézve.
– Ezek itt üvegfelületek? – kérdezte Bajusz, miközben szemüvegén keresztül nagy érdeklődéssel tanulmányozta az ábrát. – Nem lesz ez nyáron nagyon meleg? – akadékoskodott élénken, majd gyorsan továbblapozott.
– Nem gondolom, Elnök úr – válaszolta gyorsan az Alelnök. – A műszaki szakértők azt ígérték, hogy a központi klímával és az alkalmazott árnyékolástechnikával minden rendben lesz.
– Szakértők … – mordult egyet Bajusz. – Azok már eddig is nagyon sok mindent mondtak. Személyes felelősségeddé teszem, Alelnök úr, hogy így is legyen! Kérem a szobabeosztásokat is!
– Sajnálom, Elnök úr, de azok még nem készültek el – sápadt el az Alelnök. – Jelenleg még nincs elég információm a tervezett létszámról és a szervezeti felépítésről.
Bajusz hirtelen megfordult, mint akit a kígyó mart meg.
– Mondd, Alelnök úr, tulajdonképpen miért is veszel Te személyesen részt a Nagytanács ülésein, ha az ott elhangzottakat nem vagy képes felhasználni a munkádban? – ripakodott rá helyettesére. – Miért pazarolod akkor erre az idődet? És főleg, miért az Én időmet? Amennyire tudom, a Nagytanács ülésén mindent konkrétan megbeszéltünk! Írásban nyújtsak be kérvényt arra, hogy rendesen végezd a munkádat?
Az Alelnök mélyet sóhajtott. Alapvetően, mint a legtöbb esetben, most is biztos volt az igazában, ugyanakkor egyáltalán nem látta értelmét vitának az adott témában. A Nagytanács ülésén ugyan valóban hangzottak el különböző elképzelések, de használható, véglegesnek szánt döntés természetesen nem született. Egyébként sem értette, hogy egy még legalább fél év múlva elkészülő épület vonatkozásában miért kell bármit is iroda-leosztás szinten megtervezni. A következő időszakokban majdnem minden fontos tényező ezerszer meg fog még változni. Miért kellene most, teljes részletezettséggel, előre, végleges elhelyezési tervet készíteni? De, mint mindig, most sem szólt egy szót se, lehajtott fejjel várta a következő kérdést. Bajusz nem hagyta annyiban a dolgot, tovább dohogott, miközben kezével indulatosan hadonászott.
– Már megmondtam Neked Alelnök úr, vagy ezerszer: gondolkodó embereket szeretnék látni magam körül! Képtelen vagyok minden probléma megoldását személyesen magamra vállalni. Engem sokkal fontosabb ügyek foglalkoztatnak! Kiemelt államügyek! Ezeknél nem létezik fontosabb! Ennek az Intézménynek úgy kell működnie, mint egy jól megszervezett Minisztériumnak! Óramű pontossággal! Nem tudom melyik részét nem érted?! Te és a kollégáid azért vannak itt, hogy Engem kiszolgáljanak. Azt se felejtsd el: a felelősséget mindenért Én vállalom személyesen! Örülj neki, hogy a Te felelősséged lényegesen kisebb!
Az Alelnök egy tétova mozdulatot tett, mint aki közbe szeretne szólni, de Bajusz idegesen csapta fel a fejét.
– Ne szakíts félbe, kérlek! Nem is értem, miért nem arra figyelsz, amit mondok!? Tudod nagyon jól, hogy gyűlölöm, ha félbeszakítanak! Hányszor kell még ezt is kérnem? – legyintett egyet indulatosan. – Ehhh, … úgyis csak feleslegesen jártatom a számat. Nem érted vagy nem érdekel, amit mondok!
Az Alelnök csendesen állt, nem válaszolt. Néhány másodperc csendet követően Bajusz gyorsan a karórájára nézett, pár pillanatig gondolkodott, majd nyugodtabb hangon folytatta.
– Egyébként meg, most nincs időm ezekkel a dolgokkal foglalkozni! Főleg akkor, ha csak félkész állapotban vannak. Azt kérem, hogy a részletesen kidolgozott elhelyezési tervet add le a titkárságomon legkésőbb holnap délután kettőig! És hozzá szeretném tenni: nem kifogásokat akarok, hanem a kész terveket! Dolgoztasd meg azt a lusta bandát Alelnök úr, mert ellenkező esetben muszáj lesz Nekem megdolgoztatni őket, de annak egészen biztosan nem fognak örülni!
– Úgy lesz, Elnök úr! Elkészíttetem a terveket, ahogy szeretnéd, a Nagytanács iránymutatásai alapján – nézett fel az Alelnök a papírokból. Arcán látszott, hogy szeretne mihamarabb túl lenni ezen a kínos beszélgetésen.
– Köszönöm! – vetette oda Bajusz flegmán. – Bár, ezt már eddig is megtehetted volna!
– Elnök úr! Tisztelettel, itt hagynám tanulmányozásra ezeket a vázlatokat, kérted, hogy bele szeretnél nézni, mielőtt véglegesítjük.
– Nem! Ne hagyj itt semmit! Már megmondtam, nem kívánok helyettetek dolgozni! Éppen eleget dolgozom! Kérlek, ne akard a Te feladataidat is Velem megoldatni. Várom a végleges javaslatotokat! Írásban! Rendesen előterjesztve, ahogy azt helyzetünk, szerepünk és súlyunk megkívánja. Nem akarok vázlatokat javítgatni! Ez nem az Én feladatom! Az Intézmény azért fizet benneteket, hogy elvégezzétek a munkátokat! – fújt egyet Bajusz mérgesen. – Kérlek, egyeztess a kabinetvezetőmmel egy időpontot, amikor négyszemközt még egyszer megtárgyaljuk. Ezután, ahogy a szabályok előírják, terjeszd a Vezetői Értekezlet elé, hogy a vezető kollégák is megismerhessék, véleményezhessék.
– Így lesz, Elnök úr – bólintott készségesen az Alelnök.
– De kérlek, ne az utolsó pillanatban legyen a vezető kollégák részére kiosztva, mint általában szoktátok! Időben kapja meg mindenki! És ha lehet, ne legyen tele helyesírási hibával, ahogy szokott. Ideje rangot adni ennek az Intézménynek és vezetőinek.
Igen, Elnök úr, így lesz – bólintott újfent az Alelnök és nagyon szeretett volna már a szobán kívül lenni.
– Nos, akkor végeztünk, szervusz, jó munkát.
– Köszönöm, Elnök úr! Dolgozom tovább, ahogy kérted – fogadta el a felé nyújtott kezet az Alelnök, felállt és a tárgyaló asztalán lévő papírokat magához véve távozott.
Mikor az Alelnök elhagyta a szobát, Bajusz kimondottan nagy lelkesedéssel indult vissza a dolgozószobájába. Még legalább egy tucat aktát kellett átnéznie a következő napok nagyon fontos értekezleteire, ezek közül kiemelten is a Nagytanács következő ülésére. Valahogy érezte, hogy ez az esemény különös jelentőségű lesz. Személyesen kívánta felügyelni az egész előkészítési folyamatot. „Nem hibázhatunk!” – dünnyögte magában. Leült az íróasztalához és azonnal elővette az Nagytanács következő ülésének tervezett napirendjeit. Sorról sorra nézte át a megadott pontokat, szeme automatikusan kereste a helyesírási és megfogalmazási hibákat. Az első napirend az Intézmény új központjának építése. Ez minden nehézség ellenére jól halad, de még nagyon sok hónap van hátra. Elhatározta, hogy a következő napok egyikén személyesen is megtekinti az építkezést, biztos, ami biztos. Előkapott egy jegyzetlapot és erős, határozott, nyomtatott nagybetűkkel papírra vetette:


ÉPÍTKEZÉS MEGTEKINTÉSE

„Ez rendben lehet” – dünnyögte magában, majd gyorsan felállt és néhány lépéssel a titkársági ajtóhoz ment. Az ajtót szokásához híven, hirtelen, teátrális mozdulattal nyitotta ki. Valamiért szerette beosztottjait ezekkel a váratlan megjelenéseivel meglepni.
Bajusz titkárságán összesen öt ember dolgozott közvetlenül neki. Gyors fejmozdulatokkal végignézett a nem túl tágas szobán, amelynek berendezése a végletekig egyszerű, puritán íróasztalokból és a hozzájuk tartozó székekből állt. Az erős árnyékolás miatt a helyiség meglehetősen sötét volt, kellett néhány pillanat, míg szeme hozzászokott a félhomályhoz.
Közvetlenül az ajtó mellett két szembefordított íróasztalnál ült a két titkárnő ült. A negyvenes, rangidőst Bajusz már látta reggel, most a másikat, a fiatalabbikat, a húszas évei vége felé járót mérte végig Bajusz. A nő sötét, egyenes haját egy egyszerű copfban fogta össze, divatos, vastag keretes szemüveget viselt. Mindkét nő az Intézmény öltözködési szabályainak megfelelő sötét kosztümöt viselt, amely a félhomályban egyfajta egyenruhának tűnt, ezt Bajusz elégedetten nyugtázta is. Bajusz elvárásai az öltözködési szabályok kialakításánál is tükrözték alapvetően puritán, sokszor katonás gondolkodását.
A szoba hátsó részén két fiatalember ült a félhomályba vesző, fal felé fordított íróasztaloknál. Mindketten húszas éveik vége, harmincas éveik eleje felé járhattak, hajviseletük és öltözetük azonban némi koravén jelleget kölcsönzött nekik. A konzervatív sötét öltönyök nyomasztó képét csak némiképpen enyhítette túlságosan is színes nyakkendőjük.
Az egyik fiatalember Bajusz úgynevezett „programfelelőse” volt. Napi feladati közé tartozott az Intézmény vezetőjének találkozó-időpontjait egyeztetni és rögzíteni. Erre Bajusz különösen kényes volt, folyamatosan attól rettegett, hogy valamely fontos programpontját lekési vagy teljesen lemarad róla. „A pontosság a királyok erénye!” – szokta mondogatni. Ennek megfelelően sokszor óránként egyezetett kollégájával, ha nem tudta személyesen megtenni, akkor telefonon keresztül, a napszaktól teljesen függetlenül. Alig telt el nap, hogy késő este, vagy akár éjszaka valamiért ne telefonált volna. Nem mintha erre szükség lett volna, hiszen minden időpontot nagy részletességgel rögzítettek elektronikus naptárjába. De Bajusz ezt is a folyamatos kontroll részeként is értelmezte. Valójában vezető kollégáit is szívesen hívta rendszeresen, sokszor nem a szokásosnak nevezhető időpontokban is. Amikor valaki nem vette fel a telefont, akkor éreztette vele sértődöttségét, a legtöbb esetben napokig képes volt duzzogni.
A másik fiatalember a nemzetközi ügyekkel foglalkozott. Valójában ez a feladat csak és kizárólag abból állt, hogy a legfontosabb leveleket, dokumentumokat lefordította Bajusz számára. Mivel Bajusz maga is beszélt nyelveket, így ez a munka meglehetősen nagy kihívást jelentett minden fordítással foglalkozó kolléga számára. Bajusz rendszeresen ellenőrizte az elkészült fordítások minőségét, gyakran javított bele beosztottjai munkájába.
Amikor Bajusz szeme hozzászokott a félhomályhoz, azonnal észrevette, hogy kabinetvezetője nem tartózkodik a helyiségben.
– Edina hol van? – kérdezte élénken, de nem várta meg a választ, azonnal tovább folytatta. – Miért nincs itt? Soha nincs itt, amikor keresem! – állapította meg indulatosan.
Bajusz szerette keresztnevén szólítani beosztottjait, ezt demokratikusnak beállított gondolkodása egyik alapelemének vélte.
–Elnök úr kérésére a Kabinetvezető asszony az Alelnök úrral és a Kommunikációs Főigazgató úrral tárgyal a vezetőségi ülés napirendjéről – nézett fel a képernyőről az idősebbik titkárnő és lassan felállt.
– Én nem küldtem semmiféle megbeszélésre! Kérem, ne állítson olyat, ami nem felel meg a valóságnak! És főleg ne adjon a számba olyan mondatokat, amelyeket soha nem mondtam! – horkant fel Bajusz, majd dohogva folytatta. – Az Alelnök úrnak úgy látszik ehhez a nem túl bonyolult feladathoz is külön segítségre van szüksége.
– Elnézést kérek, Elnök úr, engem a Kabinetvezető asszony így tájékoztatott – válaszolt már felállva a titkárnő, a mondat másik felét figyelmen kívül hagyva.
…