Emlékeim

Rendhagyó napló

Temesvár (Egyetem)

Éjszakai bár


Már ötödéves egyetemista voltam, és egy idő óta evett a fene, hogy nem hagyom itt Temesvárt, úgy, hogy nem megyek egyszer el az éjszakai bárba. Abban az időben nagy szó volt ez, hiszen az egész országban csak egy-két nagyvárosban működött hasonló szórakozóhely. El is határoztuk az egyik társammal, hogy egyik este elmegyünk és felderítjük, mitől olyan drága a belépő, mit kapunk érte. A nagy készülődést megelőzte, hogy már a fél évfolyam tudott a szándékunkról, és úgy engedtek el, hogy aztán jól figyeljünk, hogy mindenről a lehető legrészletesebben be tudjunk számolni. Szépen felöltöztünk, mert akárhogy nem engedtek be, és elmentünk. A bár a legmodernebb szálloda pincéjében volt. Befizettük a belépőt, bementünk, majd helyet foglaltunk egy asztalnál. A cél az volt, hogy zárásig ott maradunk, hogy mindent lássunk. Miután leültünk, nem sokkal később már hozták is a deci pálinkát, aminek az ára benne volt a belépőben. A teremben először halk zene szólt, „élő zene” volt, (ezt ma már ki kell, hangsúlyozzam, mert ez ma már egy kuriózum). Mi igyekeztünk nagyon lassan iszogatni, nehogy hamar elfogyjon a pia, épp csak szagolgattuk, és néha csak annyit, hogy érezni lehessen, hogy iszunk, beleittunk. Egyszer csak nagy csinnadratta és előkerült nyolc táncos lány és elkezdődött a műsor. A társam első perctől fogva nagyon figyelt, majd kiesett a székből, ha kellett őrjöngve tapsolt, és egyebet nem hallottam, mint hogy figyelj már, milyen jó, és be nem tudta fejezni a dicséreteket. Én néztem ezt a nyolc táncoslányt, akik néha egy-egy „ipari” mosolyt magukra erőltettek és kiintegettek a nézők felé. Én néztem ezt a nyolc nőt és nem láttam mást, mint a hézagosan rájuk fércelt ruhát, a kitaposott balettcipőket, az unott meggyötört képüket, mikor nem épp kifele mosolyognak. Mindegyiken láttam az otthon hagyott gyereket, akit esetleg indulás előtt megpróbált elaltatni, vagy indulás előtt a férjére rácsapott ajtót, mert épp veszekedtek valamin, aztán mikor már kijutnak az utcára, már ők a nagy táncosnők, de gyalog jönnek a munkahelyükre. Szóval kifele minden csillog-villog, itt a nagy nő, aki az egész életét csak úgy áttáncolja. Csak az a baj, hogy ezt a csillogást fillérekért megvett csillagszóró biztosítja, ami nagyon hamar leég. Én ezt láttam a műsorban. Emelgették a lábukat, riszálták a feneküket, amitől a férfinép nyála csorgott. A koreográfia olyan volt, hogy egy ötéves kislánynak egy nap alatt meg lehetett volna tanítani, hogy évzárókor eltáncolja.
Záróra után hazamennek. Már hajnalodik. A kopott lábasban megmelegítik a tegnapról megmaradt bablevest, hogy a férje tudjon reggelizni, mielőtt munkába megy és utána lefekszik aludni, mert jön az este és minden kezdődik elölről.
Utána mi is elindultunk hazafelé. A társam végig áradozott, hogy milyen jó volt és alig várja, hogy elmesélje a haveroknak, hogy ilyen jót még nem látott és milyen jól érezte magát. Még szerencse, hogy vele jöttem, mert a haverok tényleg várják a beszámolót, hát ő majd megtartja. – Ugye neked is tetszett –, biztatott engem, mert látta, hogy én nem repdesek úgy, mint ő. Megérte… – mondta ezt nekem bizonygatva, hogy nem jöttünk hiába. Persze, hogy megérte – vigasztaltam.
Neked biztosan megérte, csak ez nyugtatott meg, hogy nem volt hiába. Neked megérte, csak én nem kaptam a pénzemért semmit.




Nagykároly

Tartózkodási engedély


Az egyetem befejeztével jött a legfontosabb része életünknek, a munkahely választás. Ez úgy történt, hogy az adott karról, minden városból összegyűltek egy nagy terembe. Ezek a termek rádiókapcsolatban voltak egymással, A végzős diákok kaptak egy országos névsort, a végzős jegyek sorrendjében, és így választhattak a kijelölt munkahelyre. Én is több munkahelyet jelöltem be, mert esély volt rá, hogy mire rád kerül a sor, elviszik előled. Az én választásomat a magyar TV vételi lehetőségei befolyásolták (nem mindenütt lehetett fogni a magyar televízió adásait) elkerülve a szülővárosomat. Oda lehetőleg nem szerettem volna menni. Elég volt az addigi baszogatásokból, amit kedves nevelő csapatom „jótanács” címen adott. Most apám is tele volt ilyen tanácsokkal. Érdekes, hogy eddig azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Ilyen kritériumok alapján sikerült „megszereznem” Nagykárolyt. Akkor egy főnyeremény volt, hiszen nemcsak, hogy jó TV vételi lehetőségek voltak, de még pluszban határváros is volt, amivel járt a „kisútlevél” is. Szóval jól választottam. Mondta is nagyanyám, hogy de kár, hogy nem Váradra kaptam a kinevezést, mert akkor újra együtt lett volna a „család”. Ettől a szótól a hideg kirázott, mert ha az volt a család, amiben én felnőttem, akkor köszönöm nem kérek belőle. Így aztán könnyen leszereltem őket, mondván, hogy itt volt csak lehetőség. Hazudtam.
Szóval így kerültem Nagykárolyba. Teltek-múltak a napok, a hetek és mondhatom az évek. Közben sikerült Zsókának is egy állást szerezzek ugyancsak ide, ehhez a céghez a tervező irodába. Én a daraboló műhely technológusaként kezdtem a nagy pályafutásomat.
Egyik nap csak úgy véletlenül belefutottam egy rendőr kezébe, aki igazoltatott. Mivel ez határváros volt, ezt nagyon komolyan vették, hogy mindenkiről tudjanak lehetőleg mindent. Szóval igazoltattak. Odaadtam a személyimet és ebből kiderült, hogy én még Temesváron lakom. Na, ez után jöttek a kérdések. Turista, vagy vendégségbe vagyok itt egy hétvégére valakinél, vagyis, hogy kerülök ide. Már tudtam, hogy nem vagyok épp a nyertes oldalon ebben a beszélgetésben. Nem volt mit tenni, bevallottam, hogy már három éve itt dolgozom, itt lakom stb. Ettől a szerv majdnem hanyatt esett. Kiegyeztünk, hogy délután befáradok a rendőrségre, hogy tisztázzuk az esetet. Nyugtalan voltam, akkor még nem létezett mobiltelefon, és még a vonalas telefonra éveket kellett várni, szóval még az a lehetőségem is elszállt, hogy valakivel, aki már látott rendőrt, megbeszéljem a dolgot.
Így jött el a délután. A megbeszélt időben jelentkeztem a rendőrségen. Egy irodába vittek, ahol az a játékos ült, akivel összefutottam, körülötte még három másik játékos ült, külön mindegyik egy-egy íróasztal mellett. Na, gondoltam négy az eggyel szemben, ez nem sportszerű, de nem volt kinek reklamálni. Leültem az ismerősömmel szembe és vártam az ítéletet. Ő elkezdte, hogy valamilyen törvény szerint, mondta ez a szerencsétlen a törvény számát, (szerintem még hozzátette az épp aktuális dátumot, még az is lehet, hogy a saját születési dátumát is), szóval egy komoly számsort kaptam egyből a pofámra, e szerint, ha bárki hosszabb időre jön a városba, annak három nap után, de maximum egy hét alatt jelentkeznie kell, hogy nyilvántartásba vegyék. Ezt elmulasztva 50 lei büntetésről indulva időarányosan növekvő értékben büntetendő. Ő még hozzátette, hogy nyilván az 50 lei az az egy-két hétre vonatkozik, a három év már igencsak a maximum felé tart. Csak összehasonlításképpen a kezdő mérnöki fizetésen 1600 lei volt.
Na, mondom magamnak, hogy itt ez így nem kerek, így váltottam a beszélgetés menetén egy kérdéssel. Megkérdeztem, hogy ön iszik-e és ha igen akkor mi a kedvence, vagy esetleg a kávét szereti (hiánycikk volt). A rendőrnek a lélegzete egy kicsit módosult, de hamar a helyzet magaslatára állt. Szemmel intett a többi jelenlévőnek, hogy kifelé, így ketten maradtunk. Az erőviszonyok kezdtek kiegyenlítődni, és úgy éreztem megtaláltam a megoldás kulcsát. Közel hajolt és megkérdezte, hogy tudsz jó pálinkát szerezni? Hát hogyne, mondtam. Akkor, ha még olyat kért volna, hogy hozzam le neki a Göncöl szekeret, azt is megígértem volna. Úgy váltunk el, hogy estig ott van a helyén és vár. Én elrohantam rögtön a szeretőmhöz, mert azért ő jobban ismerte a helyi viszonyokat, mint én.
El is mentem a megadott címre, elmondtam, hogy hirtelen miért is kell nekem ennyi pálinka, beszédbe elegyedtünk, szó szót követett, míg rá nem kérdeztek, hogy melyik rendőr is volt. Én nem ismertem annyira őket, így csak leírást tudtam adni róla, mire a házigazda falfehér lett. Mi a baj? – kérdeztem. – Te hát az a rendőr „főisten Nagykárolyban – te meg csak úgy megkérdezed tőle, hogy mit iszik, hát nem semmi vagy. Azért vigyázz nehogy korrupció vádjával esetleg bent tartson.
Hát más lehetőségem nem nagyon volt, vissza kellett menjek. Elkészült a „csomag”. A házigazda átadta, majd mosolyogva mondta, mondd neki, fulladjon meg tőle. OK-válaszoltam és eltettem a pálinkát. Mikor eljöttem, még hallottam a gazdát: ez képes még meg is mondja.
Ilyen előzményekkel értem vissza a „barátomhoz”, és érdeklődve vártam, mi fog következni. Megkóstolta, majd intett, hogy ez jó lesz. A személyimet mielőtt visszaadta, sűrű elnézésemet kérte, de azt mondta, hogy mivel eljárás indult ellenem, ezt le kell zárni, így a minimális összegre meg kellett büntessen, mert nyoma kell maradjon a dokumentációban. Erre mit mondhattam, zsebre vágtam a személyit, kifizettem, majd eljöttem. Na, ezt a délutánt elcsesztem, de legalább megismerkedtem a városi rendőrfőnökkel.




Nyugdíjas évek

Reggeli indulás


Reggel – amióta nyugdíjas vagyok ez 8 órát jelent, a munkásévek fél hatjával szemben –, indultam bevásárolni. Nem nagy vásárlás, csak épp kenyér meg a szokásos napi táp volt a cél. Kimegyek az udvarra, a kutyám sehol. Az ólban alszik, de olyan mélyen, hogy az ólat lebonthatják a feje felől, akkor sem ébredne fel. Ha mégis felébred, akkor sem mozdul, csak úgy szétnéz és visszafekszik. Szóval most sem volt sehol, de ez nekem már nem tűnt fel. Nyitom a nagykaput és még ott vacakolok a lakattal, az utcán egy fiatal nő haladt el előttünk. Nem ismertem meg, de beköszönt, a következőképp: – Jó reggelt, de szép kutya vagy. A lakat bezárult a kezembe, úgy meglepődtem. – Jó reggelt – hebegtem még mindig az ámulattól elvarázsolva. Ő mosolyogva tovább állt. Ezután szétnéztem, hát Mazsi, a kutyám ott volt mellettem, de hogyan került oda, azt nem vettem észre. így már értettem a jelenetet, de azért ezt megjegyeztem, hogy kutyának már szép vagyok.




Temesvár

A ló


A katonaság után voltam. Ebben az időben a barátnőm húgánál húzódtunk meg, az egyetem kezdetéig. A húga már férjnél volt, és egész jól kijöttünk egymással. A lakásuk egy piactérre nyílt, ahol már nem tudom, hogy hetente, vagy kéthetente állatpiacot tartottak. Lovakat, kecskéket, juhokat stb. árultak, cseréltek. Épp hazafelé tartottunk, amikor észrevettem egy lovat, amelyik ki volt kötözve a szekér végéhez, előtte volt egy zsákban valami takarmány, hogy közben tudjon enni.
Ez így lehetett elképzelve, csakhogy a ló valamilyen ok miatt belegabalyodott a kötélbe és elcsúszott. Mire én észrevettem addig már csak egy földön fekvő, vergődő lovat láttam, a kötél egyre jobban rászorult a nyakára, ráadásul egy kasza is olyan „szakszerűen” volt odatéve, hogy a szerencsétlen ló bármelyik pillanatban kiszúrhatta volna a szemét, vagy elvághatta volna a torkát. Egy kisebb embercsoport már körbeállta, találgatták, hogy kié, de nem mert senki a közelébe menni a vergődő lónak. – Te ez a ló itt fog megdögleni – mondom a páromnak-nem hagyhatjuk. – Ne menj közel hozzá, látod az emberek is csak távolról nézik, pedig ők csak értenek az állatokhoz. Ez igaz, hogy én eddig csak aszfalton nőttem fel, de úgy éreztem, hogy akkor sem szabad hagyni. Lassan közelítettem a Ióhoz. A „nézők” közül jöttek a tanácsok, óvó beszólások. Én nem mennék olyan közel, nem látod, hogy rúg, harap. Én csak mentem egyre közelebb, közelebb a lóhoz. Lassan odaértem. A ló megváltozott. Nem rúgott, csak hagyta, hogy a kötelet bogozzam. Elég sokat kellett tökölődjek a kötéllel, mivel rendesen belegabalyodott szerencsétlen állat, de tűrte. Alig mozdult, érezte, hogy ezzel segít nekem, legalábbis, azt hiszem. A közönségből csak dicsérő szavakat halottam. Végre sikerült kikössem, úgy, hogy már fel tudott állni. Nagyon óvatosan állt fel a ló, nehogy véletlenül megrúgjon. Csak csodálkoztam. Ha idomították volna, se tudott volna ennél jobban viselkedni. Amikor teljesen kikötöttem, a ló már stabilan állt a lábain, én csak úgy egy kötéssel visszakötöttem a szekérhez, a kaszát is elvettem onnan, szóval elrendeztem, hogy míg jön a gazdája, addig tudjon ott nyugodtan enni veszélytelenül. Büszke voltam magamra, jóleső érzés volt, de ami ez után történt az feltette az i-re a pontot. Amikor indulni akartam, hogy otthagyom a lovat, a ló a vállamra tette és az arcomhoz dörzsölte a fejét. Mit mondjak, meghatódtam. Megpaskoltam, majd eljöttünk. Az úton hazafelé éreztem, hogy remeg a lábam. Ekkor jöttem rá, hogy én mindvégig nagyon féltem, és ez a félelem és koncentráció jött ki rajtam. Nem tudom miért, de boldog voltam, örültem és a szívem tele lett szeretettel, amit ennek az ismeretlen lónak köszönhetek.




Temesvár

Kisstadion


Egy hete kaptam az értesítést, miszerint meghívtak a bukaresti esztrádműsorba, hogy képviseljem a megyét. Ez úgy működik, hogy Bukarestben összeállítanak egy műsort neves színészekkel, énekesekkel, művészekkel és elindulnak turnézni az országban. Minden fellépéshez, az adott megyéből kiegészítik a csapatot helyi „hírességekkel”. Ilyenkor nem csak az adott városból jönnek megnézni a műsort, hanem az egész megyéből, hiszen a nagy nevek vonzzák a rajongókat. Na, erre kaptam meghívót. Közölték az elvárásokat, úgy, mint megjelenés, öltözet, vannak-e igényeim a fellépéshez (mikrofon, vetítő stb.) egyben közölték, hogy hol és mikor találkozunk, mennyi szereplési időm van stb.
A fellépés most a temesvári kisstadionban lesz. Én akkor már a házasok kollégiumában laktam. Már délután lázasan készülődtem, mert korábban kellett menni, hogy a hangosítást, világítást stb. beállítsák. A feleségemet kértem, hogy jöjjön velem, de nem akart, mondván, hogy fáradt. Így elindultam egyedül a nagy műsorra. December 10-e volt, még mondtam is, hogy holnap lesz a szülinapom. Amikor megérkeztem, csak ámultam-bámultam. A bukaresti stáb nem is tudom hány teherautóval érkezhetett, de a cuccaik majdnem elfoglalták a stadion kűzdőterét. Amikor próbálták a mikrofonokat, a hang mintha az égből szólt volna. Nem lehetett megállapítani, hogy hol vannak a nagyteljesítményű hangszórók, honnan jön a hang. Sok mindent láttam már, de ekkora felszerelést, ilyen hangerőt és ilyen tisztán szóló erősítőket még nem. Szóval csodálkoztam és egyben megijedtem, hogy én itt fogok fellépni.
A bukaresti művészekhez már szállingóztak az autogram vadászok. Én ott sürögtem köztük, de mivel mi a magyarországi TV-t és rádiót hallgattuk, nem ismerten egy-két „versenyzőn” kívül más művészt. Talán jobb is volt így, mert sokkal természetesebben tudtam így viselkedni, aminek hatására gyorsan befogadtak, tegeződtünk, röhécseltünk, vicces történeteket meséltünk egymásnak, ami a kulisszák mögött megesett, így ütöttük el az időt, várva a kezdést.
Az öltözőkbe benyitott egy rendező, vagy asszisztens és közölte, hogy minden jegy elkelt, vagyis teltház van. Én csak kb-re tudtam, hogy ez több mint hatezer embert jelentett.
Eljött a nyolc óra. Az előadás pontosan kezdődött. A háttérben egy asszisztens állandóan értesített mindenkit, hogy ki van a színpadon, és utána ki következik. Csak vártam, vártam. Az idő közben csak telt. Eljött az éjfél, a háttérben már boldog születésnapot kívántak, amikor kiderült, hogy szülinapom van. Közelítettünk a műsor végéhez, mikor már csak én maradtam, meg egy közkedvelt humorista, amikor a bemondó felkonferált. Halottam a nevem száz hangszóróból. A szervezetem most is úgy viselkedett, mint máskor, vagyis míg kint voltam, majd összeszartam magam, de ahogy beléptem a küzdőtérre, minden elszállt és csak a zene élt… Elkezdtem játszani, majdnem megijedtem a saját gitárom csodálatos hangjától, de erre még a közönség reakciója is rátett egy lapáttal, azzal, hogy olyan csend lett, hogy egy légy zümmögése is zavaróan hatott volna. Jól játszottam, ami lényeg és nekem mindig ez volt a lényeg, meg voltam elégedve magammal. Bármi is lesz, én mindent megtettem, hogy ne valljak szégyent. A közönség elkezdett tapsolni, közben úgy egyesével felálltak, míg végül az egész stadion állt és már ütemesen tapsolt. Ekkor ütött belém a frász. Meghajoltam, de a lábaim már remegtek, a torkom egy perc alatt kiszáradt, meghatódtam és nem tudtam, mit csináljak, hogy viselkedjek. Ez az állapot csak pár másodpercig tartott, de túl kellett élni. úgy éreztem magam, mint az az autóversenyző, akinek egy pár másodpercre a szemébe süt a nap és erre a kis időre teljesen elvakítja a fény, de tovább kell menni. Nagyon boldog voltam. Ilyen élményekkel érkeztem haza, valamikor éjszaka, A párom felébredt. Én kezdtem neki mesélni az élményeimet, aminek még mindig hatása alatt voltam. Már a második mondatnál a szavamba vágott, mondván, hogy ott a vacsorád az asztalon, majd befordult és aludt tovább. Ekkor éreztem azt, hogy a minket összetartó „kötelek” közül az egyik elszakadt. Tartottak még más kötelek is, de akkor ez volt számomra a legértékesebb… és elszakadt.
...