Így volt?!

Búcsúvacsora

Nagyon finom, és a legtöbb embernek ízlik is, amit disznótorosnak neveznek. Pedig, ha jól tudom, egyszerűen készíthető étel: húsból, májból, disznóvérből meg rizsből keverik össze, természetesen alaposan fűszerezve. Dukál mellé krumpli meg káposzta is. Akkor is így van ez, ha egy szuterénben tálalják fel, és hosszanti asztaloknál uniformisba öltözött fiatalemberek, katonák fogyasztják. Keresztben kissé fentebb pedig, ugyancsak kincstári ruhában, de más minőségű csillaggal a váll-lapjukon az úgynevezett elöljárók ülnek. Mindkét csoport igyekszik – ha csak erre a rövidke vacsoraidőre is – elfelejteni azt az elmúlt két évet, amelyet a lentiek végeláthatatlan hosszúságúnak éltek meg, a fentiek többsége pedig napról napra hivatással kevert munkának. Utóbbiak komolyan vették, hogy a haza védelmére kell felkészíteni a lentebb ülőket, a sorállományúak legtöbbje pedig kényszernek, elpazarolt időnek. De most egyöntetűen igyekeznek élvezni a zsíros ételt – most, hogy a leszerelés előtti estén, a búcsúvacsorán lakmároznak…



Bevonulás előtt

Hogy a bevonulás hogyan és mikor következett be, annak érdekes előzményei vannak.
A középiskola befejezése után a cél valamiféle egyetemi diploma megszerzése volt. Valamiféle, mert határozott elképzelés hiányában csak tanulni szerettem volna – a szüleim kimondott ki nem mondott kívánsága szerint is. A jó érettségi vizsgázás után a pénzügyi szak lett a legvalószínűbben elérhető, és az iskolából vitt felvételi pontszámok megfelelő kilátást jelentettek. Matematika és történelem. Felemás állapot volt a matematika rejtélyei miatt, annak ellenére, hogy az egyetemre előkészítő tanfolyamra is jártam. Éreztem, hogy gyenge a teljesítményem a felvételin, meg is kaptam a kiértesítést az elutasításról.
Ezt átnézve azonban kiderült, hogy a pontszámaimat rosszul számolták ki – ellentmondásos a gazdaságtudományi egyetem részéről –, éppen elértem a minimálisan előírtat a felvételhez. Az idő tájt húsz pont volt a maximum az én tizenhármammal szemben. A fellebbezést követően behívtak a rektori hivatalba, és elismerve a hibát megkérdezték, hogy ebben az évben behívnak-e katonának. Mivel magas vérnyomás miatt ez még nem volt esedékes, azt a választ kaptam, hogy ha bevonulnék, felvennének a következő évben, és bekerülhetnék az egyetemre az egy éves szolgálat után. Így azonban elutasítanak.
Nagy volt a csalódottság. Most már látom, hogy az elutasításban a sors keze játszhatott szerepet: a pénzügyi szak elvégzése valószínűleg négy év kínlódást jelentett volna, ha egyáltalán nem pontozódtam volna ki hamarabb. Megoldásként maradt a csak érettségivel elvégezhető szakmai képzés: rádióműszerész lettem. Ez aztán fontos szerepet játszott később a katonaságnál – mondhatni döntő szerepet, amelyben újfent a sors kezét látom. Ugyanúgy sokat nyomott a latban a két évvel későbbi, tiltottnak mondott határátlépési kísérlet, ez viszont nyilvánvalóan skrupulus volt a honvédségi megítélésben. Míg az összeírás során, a kiegészítő parancsnokságra vonatozás során engem bíztak meg a csapat vezetésével, addig a sorozásnál már „megfeledkeztek” erről. Itt már alkalmasnak találtak az azonnali bevonulásra, egyben érezni lehetett az elkövetkezők előszelét, az akkor még szokatlan parancsolgatást, testi-lelki megpróbáltatásokat.
Szüleim feltették azt a furcsa kérdést, hogy akarok-e katona lenni? Tudtommal semmiféle lehetőséggel nem rendelkeztek a megakadályozására, különben is „igen”-t válaszoltam. Semmi az a két év, véltem akkor, hiszen ennyi ideje dolgozom, és az is elszállt, mint egy pillanat. Súlyosan tévedtem. Októberben meghozta a posta a behívóparancsot.



Bevonulás

A bevonulás helyszíne megdöbbentett. Több szempontból: egyrészt néhány éve itt nem sikerült a kismotor elméleti vizsgám, másrészt az utca neve szimbolikus volt, hiszen megegyezett a névvel, ahol az isteni fiút keresztre feszítették: Golgota. Anyám szeme könnyes volt, mint ahogy az búcsúzkodáskor törvényszerű, az érzelmek elöntik az embert, én ellenben nem éreztem, nem volt világos, mi vár rám. Mert ha akkor már tudom, nem kizárt részemtől sem a könnyfolyás. Apám erősnek mutatta magát, de éreztem belső feszültségét.
A piros kocsival mentünk kora reggel, ősz volt, szomorú őszi idő ismeretlen jövővel. A városi főútról bekanyarodott az út, és nagy U betűt leírva kerülte meg a helyszínt, és máris kibontakozott az óriási vállalat már ismert művelődési háza tekintélyes lépcsősorával. Az épületet körülvették a vállalat dolgozóinak szolgálati lakásai: egyformák, kopottak, szomorú sorsokat lehelők. A környéket évekkel később is bejártam, amikor munkám során erre vetődtem. Semmi változást nem tapasztaltam sem a házak, sem pedig a környék hangulatában, és magam is visszasüllyedtem a valamikori érzelmi állapotba. Még ennél is később mint egy film forgatásának helyszínét ismertem fel, de akkor már az épület előtti villamossínek helyét aszfaltburkolat fedte.
Felmentünk a tekintélyes bejárati ajtón át, beléptünk az aulába, én tovább lépcsőztem felfelé – a kísérőknek már tilos volt továbbjönni. Apám megállt a lépcső alján, és ha az eseményre gondolok, képzeletemben kitörölhetetlenül ő még mindig ott áll, és látom magam is, ahogy őt nézem. Ez csodálatos pillanat: keserű, de megközelíti az időtlenség érzését.
Az óriási színházteremben már nyüzsögtek a korábban ideérkezők: több százan, ha nem ezren gyűltünk össze. Oldalt felfedezhettem a nehéz függönyöket is: ezek mögött volt annak idején a hosszú asztal, ahol akkor csődöt mondtam a közlekedési táblák felismerésében. Végeláthatatlannak éreztem a névsorolvasást… Néhányan nem jelentek meg, őértük már katonák mentek, emlékeztetni őket elmulasztott kötelezettségükre. Tudtuk, hogy súlyos következményekkel járó, nagy hibát vétettek. Csoportokat alkottunk egy-egy tiszthez irányítva, és megindultunk lefelé a lépcsősoron. Jobbra, forduló, ismét jobbra… és lenn megláttam apámat, és ez a kép is, a hozzátapadó érzéssel, örökre belém vésődött.
Már tilos volt az érintkezés a kísérőkkel. Hová visznek? Apám kérdésére a válasz a déli határ melletti település neve volt. Nem tudtam pontosan, hol fekszik, csak tudni véltem, hogy nagyon messzi. Ez a nap folyamán be is bizonyosodott. Kimentünk csoportonként az egyenruhás tisztek terelgetése közepette, és mesebeli utazás következett: csak így tudok rá gondolni. Felszálltunk a villamosra, az pedig az U betű vonalát követve, a kanyarokban a kerekek visításával kifordult a főútra, elindultunk egy még át nem érzett, hosszú útra. Mondhatni, jelképes is volt, mert bár ismert volt a célpontja, mégis egyik sínpályáról a másikra állította át a szerelvényről leugró villamosvezető.
Összevisszának hatott az út, igazi városnézés kerületeken és villamos-vonalakon át, végül elértük a pályaudvart. Láttuk az óriási temetőt, majd a város legismertebb sugárútját, átkeltünk a nagy folyó hídján, és közülünk sokaknak ezek látványa az első alkalom volt. A tisztek szorosan tartották a csoportokat, egy-egy helyőrség újonnan bevonuló újoncait: már ennek számítottunk. A vonaton néhány ismerős tűnt fel, falubeliek, de hamarabb elérték az úticélt: leszállították őket, és kezdetleges alakulatba állítva indultak új lakhelyük felé. A vonat abba az irányba tartott, amerre egy jó évvel azelőtt már utaztam, a balsikerű határátlépési akció során.
Most is vártam, mint oly sokszor, a nagy tó kékségének első felbukkanását, a tóparti települések gyors váltakozását. A fülkékben zsivajgás volt, belefutottunk a késő délutánba, mindenki igyekezett éhségét csillapítani még az utolsó, otthonról hozott szendvicsekkel. Sokuknak ez édesanyjuk gondoskodásának bizonyítéka volt, de ki gondolt ekkor még úgy szülőanyjára, mint az elkövetkező napokban, években?
Megérkeztünk a nagyváros pályaudvarára. Estefelé járt az idő, és átszállítottak egy másik szerelvényre, most már csak pár tízünket. Ezen a sosem látott vonaton indultunk a cél felé, lefelé, a határ mellé, a bevonulás végleges helyére, a laktanyába. A kupéba szilárd tüzelésű kályhát építettek be, ilyet még sosem láttam, de most a takarékosság nevében még nem fűtötték fel. Természetesnek vettem – kevésbé, ami ezután történt. A hűvös vagon is kellemesebb volt, mint a nyitott teherautó platóján megtett néhány kilométer az őszi, nedves koraéjszakán a laktanyáig.
Reggel óta egyirányú utcában haladtam, kezdett elhalványulni a saját akarat, minden lépés megszabottá vált irányára és hosszára nézve is. Két évre beléptettek egy számomra nehezen elviselhető, addig teljesen szokatlan világba.



Laktanya a déli határnál

Laktanyát ez idáig csak kívülről láttam. Útról, vonatról, gyakorlatozó katonáival, szokatlan, csak távolról megfigyelhető építményeivel. Sűrűn voltak az országban, a vezérlő elv szerint ellentmondásosan a béke védelmében. Közúton a fényképezni és megállni tilos tábla jelezte közelségüket, kapujukban egyenruhások álltak fegyverrel, és az egész terület őrtornyokkal volt körülvéve. Nem is beszélve a hazában jó ideje ideiglenesen állomásozó külföldi hadsereg laktanyáiról. Az ő nyelvük logikája nem volt ennyire félrevezető a mi kellemes „lak” és „tanya” szóösszetételével, a „kaszárnya” elnevezés direktebben utalt a bennük uralkodó állapotokra: a feltétlen és értelmetlen fegyelem megkövetelésére, az önkényeskedésre, az egyéni akarat elnyomására.
Hamarosan megtapasztaltam ez utóbbi kifejezés valódiságát. Le kellett vetni a civil ruhát, majd még egy teljesen feleslegesnek tekinthető orvosi vizsgálat következett meztelenségünk mustrálgatásával. A hajvágást már félig részeg, borbélynak alig nevezhető figura végezte, még a kopaszokat is kezelésbe vette – természetesen a fizetendő néhány forintért. Érthető volt állapota: elrekvirálták a bevonulók csomagjaiból a szeszesitalokat, nem kevésbé a megmaradt élelmiszert. A civil ruhát belegyömöszölték egy papírzsákba, ezt el kellett látni az otthoni címmel. Én a hajamat és a csomagolást tekintve előrelátó voltam a megkurtított hajjal és magammal vitt zsákkal. Ezen kissé fel is voltak akadva – itallal feltöltve –, de megkopasztottak, és belegyűrték a nap folyamán sokat látott ruházatot a zsákba, majd a posta hazaszállította. Fürdetés után valamiféle porozást követően megkaptuk a katonaruhát, zubbonyt, nadrágot és fehérneműt, valamint új, elöl fűzős, oldalt dupla csatos csizmát, a surranót.
Nem telt el egy nap, és alapjában fordult fel minden: új lakhely, új ruhaellátmány, megváltozott körülmények. Rossz előjel volt, hogy már meg is tapasztalhattuk parancsolgató, egyenruhás emberek basáskodását. Jóval elmúlt éjfél, mikorra elvezettek minket a körletekbe, lefekhettünk az emeletes ágyakba; ki lenn, ki fenn, ötletszerűen. A már új ruházatot az ágyak közé helyezett, vasvázas, strapabíró székekre – engem hokedlire emlékeztetett – raktuk, és szókincsünk is azonnal bővült: ezek voltak a stokik. Alul találtam helyet, a napi tapasztalások miatt már magam alatt is voltam. Így aludtam el.
Fejbe kólintással ért fel a következő nap indítása. Nekem a hajnaliként megélt fél hatkor ordítás hangzott fel kintről: „ébresztő”. Alig aludtunk néhány órányit. A szoba parancsnoka, egy tisztes, aki szintén sorállományú volt, de régebben vonult be, szinte kirugdosott mindenkit az ágyból. A valamikori táborok kijelölt elöljáróira emlékeztetett helyzete és viselkedése.
– Kopaszok, reggeli tornatrikóban – kiabálta.
Ez az újoncokat nem túl megtisztelő, a hajhosszat viszont hűen mutató, találó megnevezése. A két év szolgálati időt akkor három nyolc hónapos kiképzési időszak képezte, a másodikban lévők, és még inkább a harmadikban szolgálók legnagyobb része kimutatta felsőbbrendűségét rendfokozattól függetlenül. Mikor leszünk mi is „öreg halak”, „öreg szárcsák”? Mindössze néhány óra telt el, és mellbevágó volt, hogy az idő múlása mennyire viszonylagos.
Hűvös reggelre ébredtünk, és egy mérhetetlenül nagy tér körül kellett futva körözni. Ez volt az alakulótér, és fontos hellyé vált később is, mint a mindenkori fő gyülekezési hely. Az egész ezred alakzatban felsorakozva is elfért rajta. Én nem szoktam meg az ilyen fizikai igénybevételt, az orrom is elkezdett vérezni, de valahogy kikínlódtam a gimnasztikázást is. Egyre bővült az ismeret, a szókinccsel együtt. Én a vagánynak ítélt körletbe, majd rajba kerültem papnövendékekkel és uránbányászokkal, akik huszonöt évesek voltak, még éppen a bevonulási korhatár alatt. A katonaságnál az összeválogatásnál – ezt később is számtalanszor megtapasztaltam – igyekeztek ilyen mixeket létrehozni, gondolván, hogy az ellentétek miatt nem fognak egy húron pendülni, ne adj’ isten megnevelik egymást. Osszad meg, és uralkodj! Gyakorlatias terv volt, néha bejött, néha nem – nálam semmiképp, mivel én hamarosan kikerültem az itteniek karmai közül, a papnövendékeket pedig biztosan segítette eltökéltségük. Ők fizikailag is a legjobban állták a sarat, karizomban mindnyájunkat vertek, még a bányászokat is, a hitük ereje panaszkodás nélkül segítette át őket a nehézségeken. Párnájuk alatt Bibliát rejtegettek.
Az első nap további élményekkel szolgált. Már kezdetleges alakzatban megindultunk még be nem takarított kukoricatáblák között menetelve, hogy elérjük a gyakorlóteret. Enyhe völgy felett álltunk meg, katonák csoportjait láttuk, általam eddig közelről nem látott fegyverekkel. Hatásbemutató lesz, és azonnal apám beszámolója jutott eszembe. Tapasztalhattam, hogy sok minden nem változik évtizedek múltán sem: a géppisztoly lövedéke a vassínen ugyanúgy áthatol, mint ahogy ő láthatta, némely csontot eltör, másokat átlyukaszt. A téglafal pedig szilánkokra törik. Fontos leckét kaptunk arról, hogy a kézifegyverek legjobb fedezéke a földhányás, mert ebbe belefullad a golyó. Már tudtam, hogy lövészezredbe kerültem, és most láthattam, milyen hatással van a páncéltörő gránát az ellenséges járműre, avagy, továbbgondolva, az övék a miénkre. Pedig egy egyszerű, kályhacsőhöz hasonlatos eszközből, kissé kacsázó mozgással indult a több száz méterre lévő céltárgy felé, de pontosan középen átlyukasztotta azt, majd nagy port felverve felrobbant mögötte a dombon. A visszaúton már éreztem, hogy a surranó feltörte a lábamat. Egy öregkatona nyomást gyakorolt rám, hogy cseréljünk, én kissé ugyan tartva a retorziótól, megtagadtam. Most megfordult a fejemben, hogy talán jobb lett volna engedni.
A délelőttökön megkezdődött a tantermi elméleti kiképzés. Az egészből mindössze az S.O.S. morzejelre emlékszem: „ti ti ti, tá tá tá, ti ti ti”, ahogy a katasztrófa során a Titanic is leadta a vészkiáltást. Ez még hasznos lehet, a többit pedig az idő kitörölte. Párhozamosan indult a fegyveres gyakorlatozás is. Megkaptuk a kézifegyvert, a géppisztolyt, a tártáskát, benne a tárakkal, és a gázálarcot is egy vállra akasztható szövetzsákban, az úgynevezett szimatszatyorban. Jól nézünk ki így feldíszítve, mint a karácsonyfa: lövészek leszünk. A páncélos, gumikerekes jármű ott állt előttünk a maga robosztus felépítésével, tornyával, és az abból előremeredő géppuskával. Mindkét oldalán vasajtókon szálltunk be, de izgalmasabb volt a harci helyzet felvétele. A lövészek közül kettő jobbról és kettő balról ugrott ki, és elfoglalta fekve a harchelyzetet, a páncélelhárító katona közvetlen a jármű mellé hasalt a „kályhacsővel”, mint ahogy már láttunk vele lőni a hatásbemutatón. Benn maradt a parancsnok, a toronylövész és a sofőr, pontosabban harcjármű vezető. Én a harmadik lövészként először ugrattam ki, feltépve a vasajtót, és futva igyekeztem elfoglalni a legmegfelelőbb harcálláspontot. Megállapítottuk, hogy nincs kedvező beosztás: akinek messzebb kellett futni – mint nekem –, az tovább lehet kitéve az ellenséges tűznek, aki közelebb maradt, vagy a járműben, az azzal együtt semmisülhet meg. A kilátások siralmasak voltak, nem is beszélve a nyári forróságról és téli hidegről.
Hallhattunk erről is az öregkatonák akkor még túlzottnak tartott mesés elbeszéléseiben, bár az eddig szerzett tapasztalatokkal már közelebb kerültünk ahhoz, hogy mindent elhiggyünk. A történetet a téli gyakorlatról, amikor ráfagyott ruhában kellett átgázolni jeges folyón, valamint a három évvel korábbi eseményekről. Az első lépcsős alakulatok kerültek először bevetésre háborús helyzetben, éppen úgy, mint akkor, amikor be kellett vonulniuk a szomszédos országba néhány szövetséges hadsereggel. Az utolsó időszakos katonák nem szerelhettek le, a huszonnégy hónapos szolgálatot megtoldották még néhánnyal. Nem tudtuk eldönteni, hogy ebben mi volt a tragikusabb: a katonai akció veszélyei akár „hősi” halállal végződően, avagy a plusz eltöltött idő. A szomszédos ország megszállása szerencsére alig követelt áldozatot.
Csorogtak a napok, állandó mozgásban, mozgatásban tartottak. Nehezen szoktuk meg, hogy mindenért engedélyt kellett kérni. „Kérek engedélyt kimenni” volt a leggyakoribb a körlet elhagyása előtt, a távozás bármely okból is következett be. A legnagyobb hatalommal a szobaparancsnok rendelkezett: sorállományú, már néhány csontcsillaggal a vállapján, de sokszor azok sem maradtak le a piszkálódással – ennek ott használt, megszokott szinonimája nem tűr nyomdafestéket, de könnyen kitalálható –, akik a szolgálati idő középső nyolc hónapját töltötték. A szoba kövének ragyogni kellett, a kijelölt takarítók sűrűn tüsténkedtek a fókával. Ez nem idomított állat neve, hanem a felmosórongy. Ha valami nem tetszett, például a kályhában nem égett megfelelően a tűz, azonnal le kellett nyomni tíz-húsz pumpát. Ez sem a gyakran használt légsűrítő eszköz, hanem a fekvőtámasz beszédes neve.
Alig telt el így egy végtelennek tűnő hét. Szomorúan gondoltunk bele hogy még mennyi van hátra, mert már világos volt, hogy annyiszor több lesz a megpróbáltatás, az ismeretlen, amihez ellentmondást nem tűrve igazodni kell. Bővült a szókincs is, de erről én szívesen lemondtam. Ekkor váratlan esemény történt: névsorolvasással vagy százunkat összehívtak. A szakmánk után érdeklődtek, és az összes, bármely műszaki szakmát végzetteket kiválogatták. Volt ott varrógépműszerész, szerszámkészítő, villanyszerelő, és én, aki rádióműszerészként kerültem a kiemeltek közé.
Ilyen rövid idő után átvezényeltek, és mint megtudtam, ez azt jelentette, hogy egy másik laktanyába kerülök át. Kérdéses volt, hogy ez jó vagy rossz, de az eddigi tapasztalatok után magában hordozta a kedvezőbbre fordulás reményét is. Annál is inkább, mert a szóbeszéd szerint – általában feleslegesnek tartottak információt közölni bármiről – a cél egy kiképzőezred, ahol is a harcjárművek egyes műszaki egységeinek a javítására képeznek ki. Az átvezénylésről a szó jelentéséből adódóan sejtettük, hogy „visszavezénylés” is be fog következni az egy időszakos, azaz nyolc hónapos szakmai képzés után. Vissza az első lépcsős, harcoló ezredbe.
A néphadseregnek nevezett katonaság országosan hadosztályokból épült fel, ezeket ezredek képezték, azokon belül zászlóaljak, majd századok, végül szakaszok és rajok feladata volt a „béke” oltalmazása. Az azonnali bevetésre kész, legjobban kiképzett és legújabb technikával ellátott egységek képezték az első lépcsőt – találó név –, a kevésbé harcképesek a másodikat. A kiképzőezred harmadik lépcsős csupa újonccal, hogy nyolc hónapos kiképzés, tanulás után már szakmai tudásukkal is növeljék a harckészültséget.
Egy régi típusú, ütött-kopott buszra szálltunk, és megindultunk az ismeretlen cél felé. Elértük a nagyvárost, amelyiket futólag már ismertem, mivel innen indultam egy jó évvel korábban a vasúti szárnyvonalon a határ felé, hogy majd egy közeli fogdában töltsek néhány napot. Az ottani katonák nagyon örülhettek nekem, mert mind később megtudtam, ez rendkívüli szabadságot jelentett számukra. Az itteni harckocsizó ezredben szálltunk meg egy éjszakára, ahol én egy szolgálatban lévő katona ágyába feküdhettem ruhástól, másnap pedig részt vehettem a reggeli tornán. Ez szentség volt, kimaradni belőle bűn. A busz aztán továbbzötyögött, hazánk nekem addig ismeretlen vidékeit csodálhattuk meg, majd átkeltünk a nagy folyó keskeny hídján. Az eddig dimbes-dombos tájat sík alföld váltotta fel, és hosszan haladtunk az ország középpontja felé, majd elértük a laktanyát: jóval a településeken kívül feküdt. Mellette, közös kerítéssel – mint később megtudtuk – egy második lépcsős harckocsiezred volt, amelyik részben még a világháborúban nagy számban és sikeresen használt harckocsikkal volt feltöltve.