Marczibányi indiánok

2020

Budapesten születtem. Anyukám nagyon szép volt, hosszú hajú. Édesapám mindig hátrafésülte a haját, és állandóan öltönyt hordott, és persze nyakkendőt. Apám minden reggel megborotválkozott (még vasárnap is), és hiába kértem, sem szakállt, sem bajuszt, de még pajeszt sem hagyott magán. Nagyon szerettem volna egy autót, kértem is apámat, hogy vegyen egyet, de csak mosolygott, hogy „minek az, fiam?”. Pedig milyen jó lett volna nekem meg a barátomnak, Ilosnak az az autó a vacak sátrunk helyett, melyet faágakból és lapulevelekből építettünk a kertünk sarkában. De hát ezek a felnőttek ezt nem érthetik.

H. ARI



Ültem a ház mögött a nagy kövön, és törtem a fejem, hogyan tudnék kiszúrni az Ilossal. Tudtam, hogy nem szabad elkapkodnom, mert az Ilos úgyis vissza fogja adni, akkor legalább legyen olyan jó, hogy emlékezzen rá egy-két napig.
Ilos ötödikes, én hatodikos voltam, a „hegyen” laktunk. Igaz, ez nem volt igazi hegy (ezt még talán mi is tudtuk, vagy legalábbis sejtettük), de ahhoz képest, hogy mondjuk a kövér Ódor, aki lent lakott a Marczibányi téren, a mi Felvinci utunk, az igenis hegy volt. A kövér Ódor mindenesetre alig kapott levegőt, mire felért hozzánk, tehát hegy volt az, ez már biztos. A ház, amiben laktunk, kétemeletes volt. Persze volt neki földszintje is, ami egyben pince is volt. Nem tudom, hogyan, de az volt, mert ott volt a szén, és volt neki padlása is, ami aztán egy igazi porfészek volt, teli galambokkal.
Az Ilosék laktak a földszinten (a mázlis Ilosnak nem kellett lépcsőznie), mi pedig a másodikon, a részeges Lukácsék felett. Persze ha az Ilos akart valamit, akkor esze ágában sem volt fellépcsőznie, az udvarról kiabálta, hogy „Hau”, olyan hangosan, hogy többnyire a részeges Lukács jött ki előbb az erkélyre, hogy megtudakolja, mi a fenét akar. Megjegyzem, a Lukács nemcsak részeges volt, hanem szerintem ütődött is, hiszen az Ilos azt kiabálta, hogy „Hau”, nem pedig „Lukács”.
Persze az is lehet, hogy kissé süket volt… Ilosnak volt egy húga, a Babi, aki csak negyedikes volt, szóval egy igazi kis pisis, akivel aztán mindent lehetett, de játszani nem, mert hát ugye egy lány volt. A lányokat amúgy sem becsültük az Ilossal; mondhatnám, a Babin és az én Elza nővéremen kívül nem is álltunk szóba velük. Persze megvolt rá az okunk, és még örülhettek, hogy azért – tekintettel női mivoltukra – nem bántottuk őket. Akkor egyszer, amikor bevettünk két szomszédos lányt focizni (a Zoli meg a Géza, a két alvincis srác nyaralni voltak), hát bizony nagy hibát követtünk el. Az mindjárt kiderült, hogy ezek aztán egyáltalán nem tudnak focizni; az ellenfelük jobban járt velük, mint a saját csapatuk. Az igazi szégyen mégis az volt, amikor az Ilos berúgta a labdával a János bácsiék konyhaablakát, és hát János bácsi üvöltözve lerohant az elsőről hozzánk, akkor – miután az Ilossal egyből tagadtuk, hogy mi voltunk – ezek a gerinctelenek egyből megmondták, hogy az Ilos volt. Ez igazi aljasság volt, még akkor is, ha igaz.
Igazából a foci miatt haragudtam meg az Ilosra. Lent fociztunk a Marczin a kézilabdapályán és csapatot választottunk, ami azt jelentette, hogy az Ilos az egyik, a Feri a másik csapatkapitány, és ezek választottak felváltva egy-egy focistát a csapatukba, amíg meg nem lett a csapat. És Ilos képes volt kihagyni engem a csapatából, és persze a Ferinek sem kellettem. Persze tudom, hát igen, nem vagyok egy labdazsonglőr, meg hát a labdaszedőkre is nagy szükség van, Ilos azonban mégiscsak az én legjobb barátom, igazán beválaszthatott volna. Amikor utána számonkértem, képes volt azt mondani, hogy most muszáj volt győznie, mert Feri azt ígérte, hogy fizet neki egy háromgombócos fagyit, ha az Ilosék győznek, és hát ennyiért nem mert már kockáztatni velem.
Természetesen elsőként arra gondoltam, hogy kihívom egy kis baráti birkózásra az Ilost és jól elkalapálom, mondjuk kissé megtérdezem gyomortájékon (ez ugyan nem sportszerű, de hát istenem), esetleg a fülét is megmunkálom, hogy szép piros legyen; a lényeg, hogy fájjon neki. Minél jobban üvölt, annál nagyobb a siker. Sajnos az Ilos erősebb nálam, úgyhogy ez a birok nem biztos, hogy a legtutibb megoldás, valami máson is gondolkodni kell – többet ésszel, mint erővel.
Ott van aztán a csapda, az már könnyebben megvalósítható. Amikor este megyünk vacsorázni (anyám szokott lekiabálni az udvarra, hogy „Vacsora!”), én lemaradok, majd azt mondom, hogy mindjárt megyek. Napközben előkészítem a már jó ideje nem használt kis ásót, és a ház János bácsiék felőli oldalán ások a sötétben egy kis buktatógödröt a fal mellett, ahol közlekedni szoktunk, amit aztán eltakarok kis ágakkal, fűvel. Másnap aztán lehülyézem az Ilost, aki ahogyan majd rohan utánam, hogy elverjen, biztosan belelép majd a buktatógödörbe, és szépen orra esik. (Remélhetőleg vérzik is majd egy kicsit az orra.)
Aztán ott van még a csúsztatás. Ez is hasonló, mint a buktatógödrös, de itt válogatott, minél kerekebb kavicsokat kell elhelyezni lehetőleg a ház sarkánál, hogy amikor kerget az Ilos és rájuk lép, akkor garantáltan elcsússzon rajtuk. Ennél az a siker, mikor lejön a bőr a lábáról vagy esetleg a könyökéről, mindegy, anyukája úgyis bejódozza, az meg kegyetlenül szokott csípni, és ez a lényeg.
Természetesen nem lehet kihagyni a sorból a labdalyukasztást sem. Ilosnak mindene a foci, ő meg a labdája szinte elválaszthatatlanok, mindenki más csak a focilabda után következik (ennyit az irántam érzett óriási barátságról). Szóval a szükség néha nagy úr, időnként az Ilosnak is be kellett menni a lakásukba a WC-re. Oda meg nem mindig vitte magával a labdáját. Kitűnő lehetőség egy jól felkészült „igaz barátnak”, hogy – kihasználva a helyzet adta előnyt – egy nagyon vékony varrótűvel kis lyukat szúrjon a labdába. Ha nem is azonnal, de egy idő után egyszer csak azt veszi észre az Ilos, hogy nem pattog a labdája, jöhet a fejvakarás.
Persze én nem tudom, nem értem, hogy mik vannak, sóhajtozom együtt az Ilossal (magamban meg jót nevetek). Végül alaposan átgondoltam és úgy döntöttem, hogy a felsoroltak helyett inkább valami ütősebb jár ennek az árulónak. Betegnek tettettem magam, és hiába jött fel hozzánk és unszolt, hogy menjünk fára mászni, én keményen megmondtam neki, hogy szó sem lehet semmiféle fára mászásról, másszon egyedül, ha akar, mert én most súlyos beteg vagyok, tüsszögési ingerem van. Azzal meg ugye mégsem lehet csak úgy fára mászni. Szinte megsajnáltam, mikor dolgavégezetlenül elkullogott. Reméltem, hogy tanult belőle.
Akkoriban a nyaralás főleg abból állt, hogy játszottunk a ház körül, fociztunk a Marczin, vagy elmentünk úszkálni a Csasziba (ez többnyire egész napos volt, merthogy drága volt a belépő, ki kellett használni, ha már elmentünk), vagy bringáztunk, rocsóztunk a környéken. A szüleink szinte egész nyáron dolgoztak, úgyhogy maradt nekem ez a hálátlan Ilos, neki meg én – igaz, belátom, hogy nem vagyok egy labdazsonglőr, mint már említettem.
Azért nem kellett bennünket félteni, mi egy percet sem unatkoztunk. Sőt, többnyire rövid volt a nap ahhoz, hogy a kitűzött terveinket mind megvalósítsuk. Amire nem volt a szüleinknek pénze, azt megcsináltuk házilag és ingyen. Itt van például a Csaszi, a fürdő, ahová drága volt a belépő. Sebaj, csináltunk egy kis saját uszodát az udvaron. Találtunk a padláson egy régi fateknőt, tán még valamelyik nagyszülőnké volt valamikor. Na, azt lehoztuk onnan, és kineveztük saját házi tengernek. Kicsit megpucolgattuk, aztán mehetett bele a csapvíz meg egy kis konyhasó (az Ilos olvasta valahol, hogy a tengerek vize sós). Nagyon stabil tengerünk volt, mert a pincéből felhoztunk négy db téglát, és alul oldalvást azokkal kitámasztottuk a teknőt, nehogy elbillenjen.
Nekem eszembe jutott, hogy a tenger az kék színű, már mentem is haza, hoztam egy kis kék vízfestéket. Ilos pedig úgy emlékezett, hogy a tengerben mindenütt ott vannak a kagylók, de az nekünk nem volt, viszont nekem eszembe jutott a Nagyi, aki a kedvenc levesembe mindig kagylótésztát főzött. Rohantam haza, és micsoda szerencse, volt otthon a spájzban kagylótészta, már hoztam is, ment a teknőbe. Hogy teljes legyen a hatás, válogattunk pár tucat kavicsot az udvarról, azt is betettük a szép kék tengerbe. Alakult a hangulat. Még rátettünk egy lapáttal: rábeszéltük a Babit, hogy napozzon a homokos tengerparton, mint ahogyan azt a filmekben látni, háttérben pálmafákkal. Homokunk nemigen volt, de megoldottuk: elsőként kitépdestük a füvet a teknő körül – mondjuk kivételesen besegíthettek volna az Ilosék tyúkjai, de azok csak kotkodáltak egymással, mit sem törődtek velünk.
Szóval megpucoltuk a teknő melletti részt, hoztunk egy kis búzalisztet Ilosék spájzából, azzal megszórtuk a területet, de az Ilosnak mégsem tetszett valamiért, olyan hiányosnak érezte. Igazság szerint én sem voltam teljesen elégedett, jött viszont egy mentőötletem: lehoztam otthonról egy zacskó búzadarát, és máris jobb lett az összkép. Pálmafa ugyan nem volt, de kivittük Ilosék nappalijából a nagy filodendront, elhelyeztük a teknő mellett. Javult a helyzet, de még így sem volt az igazi. Sejtettem én, mi itt a baj, jött is egy újabb ötlet, nem is egy, hanem kettő. Elsőként előhalásztam otthonról a kis hurkapálcikára ragasztott magyar piros-fehér-zöld papírzászlót, és a papírra ráírtam filccel, hogy PÁLMA. Ezt leszúrtam a filodendron mellé, és máris jobb lett minden. A másik meg, hogy Ilossal felhoztuk a pincéjükből a nagyi régi kiselejtezett ágyát (jó nehéz volt), letettük a homokra a kád mellé, végül letakartuk egy szép fehér lepedővel, és arra fektettük a Babit napozni a szép napozóágyra. Babinak sajna nem volt bikinije, márpedig mi a filmekben azt láttuk, hogy a tengerparton, ott bikiniben napoznak a nők. Ezt is megoldottuk. Volt az Ilosnak egy széles drapp sálja, amiben szánkózni szokott télen. Na, azt elővettük, rákötöttük a Babi dereka tájékára, és máris bikini lett az egyrészes fürdőruhából. Ilosnak ráadásul volt – tavaly kapta, amikor úttörőtáborba ment – egy klassz búvárszemüvege is, és ezzel már megvolt minden. Fel a szemüveg, nagy levegő, és már merülhettünk is a kék tengerbe kagylót halászni. Mint általában semmi, ez sem sikerült tökéletesre… az Ilos búvárszemüvege eresztett (mondhatta volna előre) és belement a sós víz, ami azonnal csípni kezdte a szemünket. Pirosak lettek a szemeink. Azzal vigasztalódtunk, hogy tekintsük ezt „tengerparti leégésnek”. A bőrünk már eléggé lebarnult előtte, de a tengerparti erős napfényt nem szokta még meg a szemünk, attól lett piros. Annyira nem volt vészes, viszonylag hamar felépültünk a tengerparti nyaralásból.
Ilosnak egy testvére volt, Babi, a húga, a tengerparti napozós. Nagyon mázlista volt ez az Ilos, mert ezzel a Babival, nyugodtan mondhatni, hogy nem sok gond volt. Elüldögélt, elhomokozgatott, babázgatott, szóval békén hagyott bennünket, és ez egy lánytól bizony nagy dolog.
Bezzeg nekem volt öcsém is, és nővérem is. A nővérem jóval idősebb volt nálam, élte a saját világát, divatozott (szoknya, ruha), szép időben napozott az erkélyen (tudnám miért, mikor az egy teljesen felesleges időtöltés), meg fogadta az udvarlókat. Azok bizony megdolgoztak egy-egy láthatásért, merthogy autóbusz mifelénk nem járt, kénytelenek voltak gyalog felkaptatni a házunkig, utána meg jöhetett a két emelet.
Na, de az én nővérem egy nagyon csinos lány volt, ha akart tőle valaki valamit, hát az a kis gyaloglás a legkevesebb volt egy ilyen lányért. Aztán ha célba ért a hős-szerelmes, akkor előbb anyukám keresztkérdéseit kellett megválaszolnia – hogy hol dolgozik, kik a szülei, hol lakik, meg még sok ilyen értelmetlenség –, utána jöhetett csak a nővérkém.

Ilossal mindig osztályoztuk ezeket az udvarlókat. Volt, akin már ránézésre lehetett látni, hogy alkalmatlan nemhogy játszani, de még beszélgetni is. Öltöny, nyakkendő meg ilyen flancok, nem is értettük, mit eszik az ilyenen az én drága nővérem. Aztán volt olyan is, aki bizony nagyon is használható volt, például Béla, az esztergályos, az arany ember (később részletezem), meg a Sanyi, aki még a Marczira is lejött velünk focizni. Sanyinak, miután mutatott nekünk két valami nagyon klassz cselt a labdával, óriási rajongótábora lett azon nyomban a Marczin. Még az Ilos mint csapatkapitány is elhalványult, mindenki a Sanyival akart egy csapatban focizni. Végre büszkén kihúzhattam magam: én segítettem a Sanyinak csapattagokat választani, persze elsőként az Ilost, és ezzel egyúttal már a győzelmünk is garantálva volt. Nagyon hálás voltam a nővéremnek, hogy ilyen udvarlókkal rendelkezett. A Sanyi, az igen, az volt az igazi, kár, hogy a nővérem nem tőlünk kért szakvéleményt.
Az öcsém jóval fiatalabb volt nálam, egy más világ, még kézen fogva kellett vezetni, mikor én már javában fociztam a Marczin. A közös játék többnyire abból állt, hogy leültettük Ilossal az öcsémet a pálya szélére valami nagy, stabil kőre, aztán onnan nézhette a meccset, ha akarta. Ott legalább nem nagyon zavart, de azért szem előtt volt; vigyáztam rá, mert megígértem anyámnak. Egyszer nagyon megjártuk vele… Akkor is rám bízta anyám a vigyázását, és nekünk aznap az Ilossal halaszthatatlan dolgunk volt a szemközi óvoda kertjében. Érett a kajszibarack, és az egyetlen fa a környéken pont ott volt. Nem volt mit tenni, vittük magunkkal az öcsémet. Az úttesten valahogy még csak átmentünk, utána aztán jöttek a bajok. Át kellett mászni a kerítésen. Ez nekem meg az Ilosnak nem jelentett semmiféle problémát, de az öcsém az nem tudott kerítést mászni. A legfőbb bibi ott volt, hogy a kerítés tetején hegyes vasnyilak voltak az illetéktelenek bejutása ellen. Ezen az Ilossal mi persze csak mosolyogtunk, egy-két nyíl nekünk nem jelentett akadályt, csak leülni nem volt szabad rá. Végül azt ötöltük ki, hogy alsógatyára vetkőztettük az öcsémet, a ruháit mind feltettük a nyílhegyekre, majd én az utca felől nyomtam fel a kerítés tetejére, az Ilos meg belülről várta, hogy lesegítse. Nyomtam, nyomtam az öcsémet, de végül fennakadt a nyílhegyek tetején. Persze a kis finnyás egyből üvöltözni kezdett, hogy vegyem vissza, mert szúrja a nyílhegy. Ugyan már, hogy szúrta volna, hiszen azon ott volt a trikója, a nadrágja zoknistól, sőt, még a napellenzős sapkája is. Mondtam is neki, hogy ne üvöltözzön, mást is megszúrt már az a nyílhegy, mégsem kiabált ennyire. Átkiabáltam az Ilosnak, hogy emeljük egyszerre és háromra, na, akkor sikerült leemelni a nyílhegyről. Igen ám, de sajnos az Ilos kissé megbillent a nagy emelésben és kifordult az öcsém alól, aki fejjel lefelé átesett a kerítésen. Szerencse a bajban, hogy fejecskéje nem a betonszegélyen landolt, hanem a sima földön, és hát nem tört ki a nyaka. Vigasztaltuk is a nagy sírásában, mondtuk, hogy örüljön, hogy ilyen jól megúszta, ez egy igazi mázli, nem mindenki büszkélkedhet ilyesmivel.