Emigráns Magyar Filmesek Lexikona

Bevezetés

Ennek a lexikonnak a története mintegy harmincöt évre nyúlik vissza. A nyolcvanas években a MOKÉP Információs és Piackutató osztályán dolgoztam, és Ábel Péter, a nagy lexikonszerkesztő időnként bejött hozzám, hogy keressen-kutasson a dokumentációs archívumban. Beszélgetésünk során kiderült, hogy mindkettőnket érdekel a kinti magyar filmesek ügye, ő jelentős anyaggal rendelkezett már ebben a vonatkozásban, és magam is gyűjtöttem az idevágó dokumentumokat. Többször beszéltünk arról, hogy jó lenne könyvet megjelentetni ebben a témában. Aztán kapcsolatunk megszakadt: nekem megszűnt a munkaviszonyom a MOKÉP-nál, Ábel Péter pedig 1992-ben elhunyt. Munkássága azonban szerencsére nem veszett kárba, mivel 1996-ban Kézdi-Kovács Zsolt és Gelencsér Gábor szerkesztésében megjelent a Magyar filmesek a világban (a továbbiakban: MFAV) című hiánypótló kézikönyv, amelynek szócikkei Ábel Péter kutatásainak felhasználásával készültek.
Az Emigráns Magyar Filmesek Lexikona (a továbbiakban: EMFL) összeállításánál azonban én más szerkesztői elveket követtem. Mivel kifejezetten emigráns filmesekről szól, mindenekelőtt kihagytam a határon túli magyarokat, hiszen ők nem jó szántukból kerültek át egy másik országba. Azóta a Veress József szerkesztésében 2005-ben megjelent Magyar Filmlexikonban megtalálták méltó helyüket. Közülük értelemszerűen csak azok kerültek be az emigráns filmesek közé, akik valóban külföldre emigráltak, és ott folytatták pályafutásukat.
A másik nagy csoport, amelyik kimaradt, a magyar származású alkotók tábora, értve ez alatt azokat, akik már odakinn, az emigrációban születtek. Számukat még felbecsülni sem lehet, de csak ezrekben mérhető, hiszen rengeteg az olyan nyugati film, amelynek stáblistáján felbukkan valahol egy-egy magyar név. Határt kellett tehát valahol szabni, ami azt jelenti, hogy a lexikonba azok a magyarok kerültek bele, akik Magyarországon születtek, beleértve a Trianon előtti Nagy Magyarországot, illetve a Trianon utáni elcsatolt országrészeket, teljesen függetlenül attól, hogy mely ország állampolgárai. Ez alól csak néhányszor tettem kivételt: olyan esetekben, amikor az illető magyar szülőktől külföldön született ugyan, de azután hazajött Magyarországra, itt végezte iskoláit, itt futott be valamilyen karriert, itthon vált ismertté a neve, majd később emigrált (pl. Brodszky Miklós, Csongovay Per Olaf, Darvas János, Máté Rudolf, Rökk Marika, Szüle Anna, Verebes Ernő).
Ugyanakkor a magyarországi születés sem jelenti feltétlenül azt, hogy valaki magyar. Attila és Paul Hörbiger például osztrák színészek voltak, noha Budapesten születtek, mivel apjuk, Hans Hörbiger (1860–1931) mérnökként a milleneumi földalatti építésén dolgozott, ezért feleségével együtt a magyar fővárosba költözött, és itt születtek gyermekei, a család azonban 1902-ben hazatért Bécsbe. Német színésznőnek számít az 1925-ben Budapesten született Petra Unkel, akinek apja, Peter Unkel német tenor (1880–1942) az 1920-as években a pesti Operaház vendégművészeként a magyar fővárosban élt, de egy belga arisztokrata család tagjaként Budapesten született Jean Hathaway (1876–1938) színésznő is, aki a híres amerikai rendező, Henry Hathaway (1898–1985) édesanyja.
Rátérve a forgatókönyvírói filmográfiákra, az elterjedt gyakorlattal szemben nem tekinthetők filmeseknek az olyan írók, akiknek ugyan vászonra kerültek műveik, de ők semmilyen módon nem vettek részt a filmkészítés folyamatában, hiszen ennyi erővel filmalkotóknak lehetne tartani – az internetes filmes adatbázisban, az IMDb-ben szintén terjedelmes filmográfiával rendelkező – korai írókat is, akik még a filmgyártás megszületése előtt éltek (itt valószínűleg William Shakespeare vinné el a pálmát a maga 1701 „filmjével”). Ezekkel a filmográfiákkal éppen ez a baj, hogy nehezen különíthető el bennük a passzív megfilmesítés a tényleges forgatókönyvírói munkától (pl. Molnár Ferenc esetében). Hasonló a helyzet a filmzeneszerzőknél is. A klasszikus eset az, amikor a komponista külön a filmhez írja a zenét, amelynek felvételén karmesterként vagy zenei vezetőként is funkcionál, mint pl. Rózsa Miklós. A baj csak az, hogy sok esetben évekkel a szerző halála után készült filmeknél is használják ezt a megjelölést, pedig ilyenkor nyilván már csak konzerv-zene felhasználásáról lehet szó, ami nem tekinthető filmes tevékenységnek. (Ha nem így volna, akkor a maga több mint ezer filmjével bizonyára Mozart lenne minden idők leggyakrabban foglalkoztatott „filmzeneszerzője”.)
Ide kívánkozik az is, hogy milyen módszert alkalmaztam a nevek írásánál: a MFAV módszerét követve azoknál az alkotóknál, akik már itthon is nevet szereztek maguknak, ez a név szerepel először, akkor is, ha felvett név (pl. Korda Sándor), zárójelben az idegenben használt névvel (Alexander Korda), míg azoknál, akik eleve az emigrációban használt nevükön lettek ismertek, ezt közlöm először (Penner, Joe), és zárójelbe teszem az eredeti nevüket (Pintér József), már ha kideríthető egyáltalán. A filmcímeknél is azt a bevett módszert alkalmazom, hogy ha bemutatták nálunk a filmet, akkor az itthon adott cím áll elöl, zárójelben pedig az eredeti. Ha viszont nem mutatták be nálunk, akkor az eredeti cím áll elöl, és zárójelben áll nyersfordításban az ideiglenes magyar cím. Az egyes szócikkekben nem közlök külön filmográfiát, hiszen az IMDb-ben ezt bárki megtalálhatja, viszont a szócikkekben említett filmeknek, hacsak mód van rá, megadom az eredeti címét, rendezőjét és évszámát.
Az emigráns magyar filmesek több kivándorlási hullámban kerültek külföldre: a 19. század végén, az 1919-es kommün bukása után, a harmincas-negyvenes években, 1945 után és 1956-os forradalom idején. Ez a lexikon azzal a céllal íródott, hogy a világ minden táján szétszóródott filmeseket, akik közül rengetegen teljesen ismeretlenek óhazájukban, egy helyre gyűjtse össze, hogy nevük ne merüljön feledésbe.

Az EMFL összesen 928 nevet tartalmaz, ebből 258 szerepel a MFAV-ban. Természetesen nem az a cél vezérelt, hogy minél több filmest erőltessek bele a lexikonba, akkor is, ha nem felelnek meg az EMFL kritériumainak. Kimaradtak tehát a következő csoportok:

A határon túli magyar filmesek (pl. Janovics Jenő, Eva Ras, Szilágyi Enikő, Magda Vásáryová, Xantus Gábor), kivéve azokat, akik Nyugatra emigráltak (pl. Demián József, Óss Enikő).

A részben vagy egészben magyar származásúak, akik már külföldön születtek (pl. Drew Barrymore, Steven Bognar, Lili Bordán, Adrien Brody, George Cukor, Tony Curtis, Frank Darabont, Jean-Paul Dekiss, Kathleen Gati, Mariska Hargitay, Goldie Hawn, Paul Newman, Antal Nimród, King Vidor, Rachel Weisz).

Azok, akik Magyarországon születtek ugyan, de nem magyar szülőktől (pl. Toni von Bukovics, Milo Dor, Otto Eis, Attila Hörbiger, Paul Hörbiger, Liliana Nelska, Arpad de Riso, Petra Unkel), és vissza is tértek igazi hazájukba. Ebbe a kategóriába sorolhatók a bánsági svábok is, mint pl. a Temesvár melletti Szabadfalván (Freidorf) született Johnny Weissmüller, a Tarzan-filmek híres címszereplője, vagy a szintén Temesvár melletti Hidasligeten (Bruckenau) született Zita Johann; mindketten gyermekként kerültek Amerikába, és ott futottak be filmes karriert.

Azok, akik a háború előtt felváltva működtek itthon és külföldön (pl. Halmay Tibor), vagy néhány évig odakinn is dolgoztak (pl. Bécsi József, Gertler Viktor, Nóti Károly, Pártos Gusztáv, Ráday Imre), vagy a szocializmus ideje alatt tették ezt (pl. Bus Kati, Jancsó Miklós, Tordai Teri), illetve a rendszerváltozás után dolgoztak külföldön (pl. Földesi Judit, Oroszlán Szonja), de aztán hazatértek. Kivételt képeznek azok, akik tartósan, akár évtizedekig, nagy sikereket produkálva éltek-dolgoztak kinn, jelentős hírnevet szereztek maguknak, életművük meghatározó részét a külföldi munka teszi ki, és csak később tértek haza Magyarországra, mint pl.
Balázs Ádám, Hollay Kamilla, Illés Jenő, Lakits László, Mecséry Ila, Osvárt Andrea, Szatmári Jenő, Szőreghy Gyula, Wahorn András, Zilahy Irén.

Azok, akik jelenleg két vagy több ország között ingáznak, mint pl. Auguszt Olivér (VFX), Erdély Mátyás, Fenyő Iván, Gryllus Dorka, Hódi Zoltán (kaszkadőr), Kamarás Iván, Marozsán Erika, Pálos Gergely, Ragályi Elemér, Sáfrány Levente, Sághy Tímea.

Azok, akik olyan külföldi filmekben dolgoznak, amelyeket Magyarországon forgattak (pl. Barabás Nikolett, Dorogi Fernanda, Juszt Balázs, Kemény Ildikó), vagy itthonról dolgoznak kinn készített filmekben, főként a VFX és az animáció területén (pl. Nádas Tibor, Polgár Miklós).

Mivel az EMFL a filmesek külföldi tevékenységével foglalkozik, és csak futólag érinti esetleges itthoni munkásságukat, kimaradtak azok az alkotók is, akik emigráltak ugyan, de odakinn semmilyen filmes tevékenységet nem folytattak: pl. Bánky Viktor, Csepreghy Béla, Dolecskó Béla, Donáth Ági, Erdélyi Mici, Eszenyi Olga, Fáy Béla, Fényes Alice, Goll Bea, Hajmássy Miklós, Herskó Anna, Hidvéghy Valéria, Hlatky Edit, Kabos Gyula, Karády Katalin, Király Kató, Komár Júlia, Krencsey Marianne, Nagykovácsi Ilona, Páger Antal, Pataky Jenő, Rácz Vali, Rodriguez Endre, Segesdy László, Serényi Éva, Solti Hermin, Szilassy László, Szűr Mari, Tardos Tibor, Vaszary Piri és még nagyon sokan mások.

Azok, akik különböző források szerint az emigrációban jelentős filmes munkát fejtettek ki, de ezt semmiféle konkrét adattal nem lehet alátámasztani, illetve nem áll elegendő anyag rendelkezésre róluk (pl. Gassner János, Guttmann Károly, Hubrich Arisztid, Jeney Imre, Kaczér Illés, Kálnay Imre, Palásthy Géza, Szász Béla, Szénási László, Tamás István, Újváry Sándor).

Azok, akiket főtevékenységük során a művészet más területén szereztek hírnevet maguknak, és csak alkalomszerűen kapcsolódtak a filmezéshez (pl. Christine Arnothy, Cornell Capa, Robert Capa, Dienes Andor, Géczy Barnabás), vagy jelenleg még csak filmes karrierjük kezdetén állnak.

Azok az írók, akiknek film készült műveikből, de ők maguk nem vettek részt a megfilmesítésben (pl. Földes Jolán, Illés Béla, Vizinczei István).
Azok a zeneszerzők, akik nem írtak eredeti filmzenét, csak felhasználták műveiket a filmekhez (pl. Kálmán Imre, Lehár Ferenc).

Az a több mint ezer magyarországi születésű személy (a legtöbbjük sztárolt pornószínésznő, mint pl. Angelika Bella, Mandy Bright, Brigitta Bulgari, Anita Rinaldi), akik főleg az amerikai és olasz úgynevezett „felnőtt filmiparban” tevékenykednek.

A videojátékok készítői.

Kiemelt figyelmet kapnak viszont a következő csoportok:

A 30-as, 40-es évek magyar hangosfilmkorszakának képviselői, akik közül nagyon sokan nyomtalanul felszívódtak a háború után, és hallatlanul izgalmas, hogy közülük ki hol és mikor bukkant fel, hogy valamilyen formában folytassa pályafutását.

Általában más korszakokból is azok, akik úgy kerültek ki külföldre, hogy már volt itthoni filmes előéletük.

z animációs filmesek, mivel róluk általában kevesebb szó esik, pedig minden figyelmet megérdemelnek.

A brazíliai magyar filmesek, akik a második világháború után egységes közösséget alkottak.

Mivel napjainkban az „emigráns” fogalma már inkább külföldön élő és dolgozó filmeseket jelent, szintén kiemelt helyet kapnak azok a fiatal tehetségek – köztük napjaink hősei, a VFX-mesterek –, akik idegenben próbálják megvalósítani filmes álmukat, és nincs különösebb jelentősége annak, hogy végleg kinn maradnak-e, vagy hazatérnek.

A munka során a szerint nem tettem különbséget, hogy ki milyen minőségben vett részt a filmkészítésben, éppen ezért ebben a lexikonban éppúgy megtalálhatók a vágók, gyártásvezetők, hangmérnökök, standfotósok, kaszkadőrök, sminkesek, feltalálók és elméleti szakemberek, mint a rendezők vagy a színészek, különösen azok, akik itthoni előélettel rendelkeznek. Ebben a tekintetben Mudrák József és Deák Tamás Magyar Hangosfilm Lexikonát (a továbbiakban: MHL) követtem, amely az 1931-től 1944-ig terjedő időszakot nagy alapossággal és részletességgel tárja fel. A teljesítmény tekintetében azonban meg kellett húzni a határt.
Amikor az 1994-es Filmlexikon írásában vettem részt, már találkoztam a „ki kerüljön be, ki maradjon ki” problémájával. Most is meg kellett határozni, mi az a minimális teljesítmény, ami indokolttá teszi valakinek a lexikonban való szerepeltetését. Ilyen alapon a nagyon szerény részvétel miatt sok tucatnyi filmes maradt ki, nem is beszélve azokról, akik csak apró színfoltként tűntek fel a filmgyártás valamelyik szegmensében, mint például Pozsár Jancsi cigányzenész, aki a némafilmes időkben naponta 10-12 órát hegedült filmfelvételek közben az amerikai stúdiókban, hogy a színészeknek jobban menjen a játék, vagy Steve Rez (Réz István), aki Fred Astaire és Ginger Rogers filmjeiben a parkettre festette a tánclépéseket, továbbá a budapesti Zeneakadémián végzett Szedlák Béla és Szedlák Ferenc, akik az I Salonisti kamaraegyüttes tagjaiként három amerikai társukkal együtt a süllyedő hajó végsőkig játszó zenészeit alakították a Titanic című szuperprodukcióban, vagy Jeruzsálem volt polgármestere, a Nagyvázsonyban született Teddy Kollek (Kollek Tivadar), aki fia, Amos Kollek rendező egyik filmjében került fel színészként a stáblistára, vagy a budapesti születésű, többszörös válogatott magyar labdarúgó, a legendás Kubala László (Ladislao Kubala), aki önmagát alakította egy róla szóló 1955-ös spanyol játékfilm, a Los ases buscan la paz főszerepében.
Egy ilyen típusú lexikont soha nem lehet befejezni. Biztos, hogy sokan kimaradtak, mindig fognak még új nevek előbukkanni. Az Osztrák-Magyar Monarchia, vagy a Trianon előtti Magyarország területén született és gyermekként Amerikába került filmeseknél a legtöbb esetben lehetetlen megállapítani, melyik etnikai csoporthoz tartoztak, vagy milyen néven anyakönyvezték őket annakidején, ezért nem is szerepelnek a lexikonban. Közülük csak néhány jelentős amerikai nevet említek: Otto Preminger a bukovinai Vizsnyicben (Wiznitz) született, Lee Strasberg a galíciai Budanyivben (Budzanów), az Oscar-díjas forgatókönyvíró, I.A.L. Diamond pedig a Marosvásárhelytől 11 kilométerre lévő Nyárádtőn (Ungheri).
A MHL rengeteg olyan filmest tárt fel, akiknek a második világháború után nyoma veszett, és nem lehet tudni, hogy esetleg teljesen más néven új karriert futott-e be. Hiszen van erre is jó néhány példa: Szeleczky Zita például Diana Toldy néven szerepelt egy 1951-es argentin filmben, Fagyas Mária író pedig mint Mary Helen Fay folytatott forgatókönyvírói tevékenységet Amerikában, de jelentős névváltozáson esett át többek között Békéssy János (Hans Habe), Gyarmathy Abigél (Anna Gael) és Hajdú Imre (Jean Image) is.
Az Emigráns Magyar Filmesek Lexikona egy függelékkel rendelkezik: a magyarországi születésű Oscar-díjasokat sorolja fel (nem feledkezve meg a technikai Oscar-díjasokról sem), akiknek száma összesen 37, közülük jó néhány eddig ismeretlen volt a magyar szakmai körökben.
Merem remélni, hogy a lexikon böngészése közben az olvasó sok váratlan, érdekes névre bukkan, hiszen minden személy mögött sokszínű, változatos életpálya áll, bizonyítékául annak, hogy a magyarok mindenütt feltalálják magukat, mindenütt sikeresek tudnak lenni.
Végezetül szeretnék hálás köszönetet mondani az alábbi filmeseknek, akik a lexikon megírásához értékes segítséget nyújtottak, akár e-mail-ben, akár személyes találkozások során: Kóbori Sarolta filmtörténész (Brazília), Palluch Miklós rendező, forgatókönyvíró (Brazília), Gulyás József operatőr (Dél-Afrika), Brian McFarlene filmtörténész (Anglia), Les Gardonyi színész (USA), Rokob Magdolna vágó (Németország), Császári Gábor rendező, operatőr (Németország), Bélay Tibor rendező (Magyarország), továbbá Majtényi Zoltán úrnak a lektorálásért.
Mint említettem, ezt a lexikont soha nem lehet befejezni, ezért az alábbi e-mail címre: koczi646@gmail.com szívesen várok minden kiegészítést, helyesbítést.

Kóczián János



ÁBEL Frigyes (Frédéric O’Brady)
színész (1903, Budapest – 2003, Rochester, USA)
A budapesti Kereskedelmi Akadémián érettségizett, majd színészi pályafutását Bárdos Artúr Belvárosi színházában kezdte 1921-ben. Négy év múlva már Párizsban, majd Németországban és Angliában működött, mint színész, táncos, koreográfus. 1932-ben ismét Párizsba ment, itt csatlakozott honfitársa, Blattner Géza Arc-en-ciel nevű bábegyütteséhez. Később más bábszínházakban is dolgozott, és kialakította saját, később híressé vált magánszámait. A filmesek is felfedezték, és a legismertebb rendezők filmjeiben kapott kisebb-nagyobb szerepeket. Közéjük tartozik az Egy vidám tragédia (Drôle de drame, 1937) Marcel Carné rendezésében és A halál kocsisa (La charrette fantôme, 1939) Julien Duvivier-től. 1939-től az Idegenlégióban szolgált, a háború alatt pedig Párizsban élt. A német megszállók letartóztatták, mert összetévesztették a francia ellenállás egyik vezetőjével, de később szabadon engedték. Háború utáni korszakának ismertebb filmje A faljáró (Le passe-muraille – Jacques Becker, 1951), Orson Welles is foglakoztatta a Bizalmas jelentésben (Mr. Arkadin, 1955), leghíresebb mozidarabja azonban a Külügyi intrikák (Foreign Intrigue – Sheldon Reynolds, 1956), amelyben az egyik főszerepet alakította. Közel negyven mozi- és tévéfilmben játszott. Számos regénye is megjelent franciául, többek között a Le ciel d’en face (Szemben az éggel), amelyért Goncourt-díjjal jutalmazták. Jelentős irodalmi munkásságáért Franciaországban megkapta az Arts et Lettres rend lovagi címét. A 60-as évek elején francia feleségével Amerikába költözött, és a Rochesteri Egyetem tanáraként vonult nyugdíjba. A tengerentúlon filmezéssel már nem foglalkozott. Angol nyelven írt önéletrajzi munkáját All Told: The Confessions of Frédéric O’Brady (Kertelés nélkül: Frédéric O’Brady vallomásai) címmel jelentette meg.

ÁBRAHÁM Pál (Paul Abraham)
zeneszerző (1892, Apatin – 1960, Hamburg)
A Zeneakadémián folytatott tanulmányokat, majd 1928-ban a Fővárosi Operettszínház szerződtette karmesternek. Egymás után írja saját operettjeit, a leghíresebbek közülük a Viktória, a Hawaii rózsája és a Bál a Savoyban. Később Berlinben él, és számos német játékfilm zenéje fűződik nevéhez. 1933-ban visszatér Budapestre, és több hazai filmhez komponál zenét, közéjük tartozik a Rákóczi induló (1933), a Lila akác (1934) és a 3:1 a szerelem javára (1939). A romló politikai helyzetben származása miatt a harmincas évek végén Párizsba emigrált. Itt Jean Boyer rendező – akivel már korábban is dolgozott együtt – felkérte, hogy írjon zenét Schubert-szerenád (Sérénade, 1939) c. filmjéhez. 1939-ben tovább ment, először Kubába, ahol zongoristaként kereste kenyerét, majd barátja, Alexander Paal (Pál Sándor) producer segítségével Amerikába. Pesten a „jazz királyának” nevezték, itt, a műfaj hazájában azonban jazzes hangulatú operettjeivel nem aratott sikert: sem korábbi világsikerű darabjait, sem az Amerikában írt új művét nem tudta előadatni. 1946-ban idegösszeomlást kapott, és hosszas kórházi ápolásra szorult. A háború után visszatért Németországba. Emigrációs korszakának további két filmje az It Happened in Odessa (Odesszában történt, 1943) és a Paul Martin (Martin Pál) rendezte Die Privatsekretärin (A magántitkárnő, 1953).

ADLER, André José (Adler József Endre)
színész, forgatókönyvíró, rendező
(1944, Budapest – 2012, São Paulo)
1947-ben családjával kivándorolt Rio de Janeiróba. 1956-ban kezdett el színészetet tanulni, de már előtte, 1952-ben szerepelt egy tévésorozatban. Első játékfilmjében, az Erich Kästner Emil és a detektívek c. regényéből forgatott Pega Ladrão-ban (Alberto Pieralisi, 1957) már első helyen áll a neve a színészek között a stáblistán. További főszerepeket játszik több tévésorozatban és mozifilmben, köztük a Bruno Barreto rendezésében készült A Estrela Sobe-ban (Felkelő csillag, 1974). 1968-tól már forgatókönyvíróként is jeleskedik, többek között az Os Paqueras (Szélhámosok – Reginaldo Faria, 1969) és az O Estranho Vicio do dr. Cornélio (Dr. Cornélio különös szenvedélye – Alberto Pieralisi, 1975) c. komédiában, 1977-ben pedig Nem As Enfermeiras Escapam (Vagy a nővérek megszöknek) címmel megrendezi első játékfilmjét, egy modern környezetben játszódó Drakula-paródiát. 1979-ben Amerikába költözött és 15 évig New Yorkban élt. Brazíliába visszatérve az ESPN kábeltelevíziós hálózat kommentátora lett. Figyelemmel kísérte az amerikai futball magyarországi fejleményeit, mikor 2006-ban hazatért szülővárosába, feltűnt a magyar Sportklub tévében is. 2008-ban visszatért Brazíliába, és 2009-ben megszervezte az amerikai futball első brazíliai tornáját. Utolsó szerepét halála előtt egy évvel, 2011-ben játszotta az O Carteiro (A postás) c. filmdrámában, amelyet Reginaldo Faria írt és rendezett.

ADLER, Charles (Adler Károly)
tévéműsor-vezető (1954, Budapest –)
1956-ban a szülei hátizsákban csempészték ki Magyarországról. Montrealban nőtt fel, és pályafutását különböző kanadai rádióállomásoknál kezdte, mint műsorvezető és producer. A ’90-es évek elején az USA-ba költözött, és a kezdeti rádiós munka után 1996-ban Bostonban elindította első tévé-show-ját, amelyet egy évvel később Emmy-díjjal jutalmaztak. Ezután visszatért Kanadába, és a legnagyobb tévétársaságoknál folytatta karrierjét, de vendégként amerikai tévékben is működött, mint az egyik legkiválóbb műsorvezető, többek között a Fox News Channelnél. 2011-ben a kanadai Sun News Networkön elindította naponta kétszer jelentkező talk-show-ját, amely 2013-ig tartott. Azóta különböző kanadai és amerikai tévétársaságok foglalkoztatják hasonló munkakörben. 2017-ben rádiós életműdíjjal tüntették ki.