Elvárásaink

Elvárásaink

N'Orbi Adiós



Formátum: 13,5 X 21,5 cm
Oldalszám: 188
ISBN: 978-3-99131-458-5
Megjelenés időpontja: 2022-09-02
Útmutató kötet mindazoknak, akik segítséget keresnek mentális terheik lerakásához, illetve enyhítéséhez.
Előszó

– Rajzolnál egy kört?
– Mekkorát?
– Amekkorát szeretnél.
(Rajzol egy 15 centi átmérőjű, kicsit horpadt kört.)
– Szerinted más mit láthat a körödben?
– Labdát?
– Lehet. És még?
– Dinnyét, almát, lufit, golyót, bolygót, a Földet…
– Föld? Ez tetszik. Belerajzolnád EURÓPÁT?
– Ezt csak a többi kontinenssel együtt tudom.
– Nosza!
(Felismerhető kontinenseket rajzol, viszonylag arányosan.)
– Belekarcolnád Magyarországot is?
– Nem nagy cucc, erre bárki képes.
– Oké, akkor hadd lássam.
(Megjelenik Magyarország körvonala a papíron.)
– Akkor most jöhet Budapest!
– Az már csak egy kis karika lesz.
– Mondd már! Attól még tudjuk, hogy az ott Budapest.
– Ha te mondod!
– Ez eddig jó. Most rajzold be, légy szíves, a házatokat! Hányadik kerület is? Tizenkettedik?
– Te viccelsz?!
– Nem.
– Az már csak egy pont lesz.
– Rendben.
(Helyére kerül a PONT is.)
– Készen vagyunk?
– Biztos nem, ha így kérdezed.
– Nem hiányzik semmi a képről?
– Nem tudom, hova akarsz kilyukadni.
– Te hol vagy?
– Én nem vagyok sehol.
– Azt mondod?
– Nem értem, mit akarsz! Te is látod, hogy nem férek rá a képre… Nagyobb Földet kellett volna rajzolnom.
– De a Földünk csak ekkora, sajna.
– Akkor most mit vársz tőlem?
– Hogy lásd magad!
– Én? Én… látom magam.
– Ez olyan határozottnak tűnt. És más?
– Ha akar, bárki megláthat.
– Biztos? … Mekkora vagy te?
– Százhatvannyolc.
– Szerinted. És más szerint?
– ???
– Nézz a rajzodra! Mekkorának látszol?
– Ott nem látszom.
– Ühüm.

Mennyi esélye van arra a Kedves Olvasónak, hogy lássa önmagát, és mennyi esélye van arra, hogy más lássa önt? Közös életünk nagy társasjátéka ez.
Látni és láttatva lenni.
Lehet-e valaki az itt és mostban úgy, hogy senki nem számol vele, talán még saját maga sem?
Lehet-e feszültségek nélkül élni úgy, hogy nem vesznek tudomást az emberről, hogy nem tudni, miért történnek meg velünk dolgok, amelyekből mi kimaradunk?
Olyannyira akarjuk, hogy ne így legyen, hogy mással már nem is tudunk foglalkozni, csak magunkkal. Sem időnk, sem energiánk, de legfőképpen szemünk nincs rá, hogy észrevegyük, ebben a társasjátékban csak vesztesek lehetünk, ha a másikat nem látjuk meg vagy nem ismerjük fel. Ha csak az elvárásainkat fogalmazzuk meg, és azok beteljesülésétől reméljük szépnek azt az életet, amit helyettünk a párhuzamos világban mások élnek.
Valami mindig hiányzik.
De mi?

Kedves Olvasó, amit Ön most a kezében tart – műfaját tekintve –, a tényirodalom és a tudományos ponyva körébe tartozik.
Csak ebben a formában engedhettem meg magamnak, hogy néha szájbarágósan, néha leegyszerűsítve – de kerülve a szakzsargont – adjak közre történeteket.

Ezek szíves tudomásulvételével ígérhetek kellemes időtöltést, jó szórakozást, és – reményeim szerint­ iszapmentes gondolatokat.­

a Szerző­­
Budapest 2021.12.20.



A munkáról

Ha bemutatkozom, két fontos dilemma foglalkoztatja az embereket. A pszicho-grafológus pszichológus végzettségű? Netán orvos, vagy csak „egyszerű” grafológus? Mit jelent ez az összevont fogalom?
Amikor beszélek a munkamódszeremről, gyakran inkább elhallgatom, hogy kineziológusként megszerzett tapasztalataimat is felhasználom. Ez még jobban bonyolítaná a helyzetet.
Nem szeretek a találkozás előtt semmilyen információt kapni, így kerülöm a személyes találkozást is. A kapott írásmintával először ismerkedem, majd szakmailag alapos elemzésnek vetem alá. Ekkor csak az érdekel, hogy mi az, amiben eltér a „normálistól” a duktor. (A sztenderd íráshoz való rögzültség is eltérést jelent.) Ezután „pihenni” hagyom – tulajdonképpen ezalatt kel „életre” – addig, míg nem látom magam előtt az egész napját, onnantól kezdve, hogy felkel, és majd valamikor lefekszik. Tudnom kell, hogy az eseményekre hogyan reagál, mit gondol, mi az, amit ki is mer mondani, és mi az, amiről hallgat, s annak mi az oka. Így a következő lépés – természetesen az írás sajátosságait, torzulásokat figyelembe véve – megállapítani, milyen életkorokhoz köthetők azok a változások, amelyek gátakat, elakadásokat okoznak a jelenben. Nem vagyok látnok és nem is törekszem ilyesféle készségre, ezért amit ilyenkor „megállapítok”, azt többszörös következtetés után teszem. Magunk között bevallhatom, ez közel van a spekulációhoz. Azért nincs jelentősége, mert ezek még a jegyzeteimben sem kapnak helyet, viszont később, mikor megkezdjük a foglalkozásokat, a beszélgetés során lehet olyan kérdésem, amik beigazolhatják előfeltételezéseimet. Szóval, elsősorban a beszélgetésvezetésben lehet óriási jelentősége.
Aztán találkozunk.
Ismertetem a játékszabályokat. Én mindig igazat mondok, ha vele kapcsolatos kérdésekre kell válaszolnom, vagy nem válaszolok. Tőle ugyanezt várom el: ha olyan területre jutunk, amit már nem szívesen jár be velem, akkor inkább jelezzen, hogy neki ennyi, mint hogy őszintétlen viselkedéssel megvezet. (Mellesleg jegyzem meg: ha valaki képtelen a felelősséget a legkisebb mértékben felvállalni tetteiért, az észre sem veszi, hogyha őszintétlen a viselkedése.) A megállapodást fontosnak tartom, mert a fejlődésének fontos határköve lehet a tudatos, kontrollált viselkedés. Amikor erre a lépcsőfokra is sikerül fellépnünk, már magától mondja, hogy az elején mikor nem mondott igazat. De ehhez óriásikat kell lépnünk; elsősorban fel kell ismernie magát, hogy ki is ő tulajdonképpen. Szerintem sokan meglepődnének azok közül is, akik úgy érzik, ismerik magukat, és tudják, merre tartanak, hogy milyen kevéssé ismerik azt a „személyt”, akivel együtt élnek. A közös célunk, hogy ne csak felismerjék, hanem egy olyan szimbiózist alakítsanak ki „egymással”, ahol az egymásközti feszültség feloldódik, az önelfogadás minden szinten megtörténik.
A skizofrénia csak akkor ártalmas, ha az „együttélés” problémás.
Erősen nehezíti a dolgot, hogy szinte minden egyes esetben akkor találkozunk, amikor sokszoros kísérletet tesznek személyes kapcsolataik sikeréért, és sokszoros kudarcot vallanak (vagy így élik meg, ami tulajdonképpen hatásában ugyanezt jelenti). Azt a korlátot, amit évek nehéz munkájával felépítettek maguk körül (hogy védjék azt az ismeretlent, aki életben tartja őket), most pillanatok alatt akarják lebontani, miközben kapaszkodnak egy személybe, ragaszkodnak egy látszólag biztonságos helyzethez. Vagyis becsapják önmagukat. Miért várnám, hogy őszinték legyenek velem?
Másik fontos játékszabály: mindketten bármikor mondhatjuk, hogy vége. Akár indoklás nélkül, de én minden esetben kötelezőnek tartom magam részéről megfogalmazni az okot. A bemutatkozás során mindig azt javaslom, hogy az intenzív szakasz (három-négy találkozás) után döntsünk a folytatásról. Hitem szerint ekkor már kell olyan változásnak történnie, amit ő is észlelhet, tehát döntésképes. Ha valami oknál fogva nem találunk egymásra, az első találkozáskor kiderül, ilyenkor (az írás alapján bőséges információ birtokában) javaslok egy másik gyógyítót.
A legtöbb neurózis alapja: a dependencia. Erős függőség személyhez, vagy helyzethez. Saját működésének tanulása közben akkor dolgozunk jól, ha megtörténik a leválás, de ennek gyakori oka – és természetes következménye –, hogy a terapeuta személye lesz, akire – vélhetőleg rövid ideig – átteszi ezt a függő viszonyt. Amikor megérti, hogy a gyógyulást nem a terapeutának kell tulajdonítania, hanem saját magának, pszichés energiái koncentrálásának, akkor a leválás természetes úton megtörténik. Van azonban olyan is, amikor a „gyógyulásnak” olyan szakaszába lépett, ahonnan segítség nélkül kell tovább haladnia, mégis produkál érdekes tüneteket, hogy újabb és újabb találkozásokat „erőszakoljon” ki. Jó kis játék, és jó kis fejtörés megtalálni azt a határt, ahol a kapcsolatunk megléte vagy hiánya nem okoz visszaesést.
Az elakadás oka vagy következménye lehet a diszharmonikus fizikai állapot, ezért – másrészt, ha a betegségjegyek az írásban is megjelennek – egy általános állapotfelmérésre kérem meg. Teszem ezt függetlenül a meglévő leleteitől és azok minőségétől.

Miden kapcsolat alapja: a bizalom.
Nekem szerencsém van, mert az írás analizálása olyan tudást enged meg, amely talán a legközvetlenebb kapcsolatának vagy partnerének sem adatik meg. Ezért is van, hogy szinte önkéntelenül tegezem le, vagy ajánlom fel mindjárt az elején, mert tudom, hogy a magázást később többször úgyis bebuknám, és lehet, hogy abban a helyzetben már nagyon zavaró lenne. A kérdéseim először érdeklődők, később előfordul, hogy provokatívak. Ennek elsősorban az az oka, hogy alapból a pszichagógia (önfelismertetés) módszerét alkalmazom. Ezért neki kell kimondania olyat is, amivel eddig nem mert szembenézni. A többi – nyugati – diagnosztizáló, feltáró-gyógyító eljárásokkal szemben én olyan célirányos kérdéseket tudok feltenni, amelyekből egyértelműen kiderül már a kapcsolatunk elején, hogy sokat (mindent!) tudok róla. A bizalom fontos kelléke, hogy azt higgyük, nincs miért titkolóznunk a másik előtt – tessék, itt állok pőrén, a tiéd vagyok.

Azt is tudnia kell, hogy nem ítélkezem.
Ennek két oka van. Egyfelől a múltbéli dolgok már megtörténtek, azokat megváltoztatni nem lehet. Megbánást mutatni és meggyónnia a legnagyobb Mester felé kell. Részemről ezt időpazarlásnak tartom, ezzel az érzésével nem kívánok foglalkozni. Másrészt nagyon ügyelek rá, hogy semmilyen érzelem ne befolyásoljon, mert ő gyógyulni jött hozzám, ahhoz pedig az együttérzésem kevés és félrevezető. Nagyon bizalmas a kapcsolatunk, de nem lehet baráti – ha mégis azzá válna, akkor utána én már nem segíthetem. Ezt minden olyan esetben el is mondom, ahol azt érzem, hogy személyem nagyobb érdeklődést vált ki, mint azt a terapeuta-szerep megengedné.

A grafológia – talán a művelői okán is – megmaradt azon a szolgáltatási szinten, ahol elkészítjük a szakvéleményt, és ezt prezentáljuk. Régóta gondolom, hogy nem a súlyának megfelelően működtetjük, ennél sokkal többre képes, mint hogy ilyen udvarias, távolságtartó módon szerénykedjen. Ha én valakinek azt mondom (vagy írom), hogy „kihívásokkal küszködik ösztönéletének rendszerezésében”, ennek mi értelme? A grafológiai etikai kódex (mert ilyen is van) erre – nagyon helyesen – pontos útmutatásokat ad: mit és hogyan közölhetünk. Vagyis be kell „burkolni” egy aranyos cukorkáspapírba. Ez normális. A megrendelő elolvassa, megpróbálja értelmezni (remélhetőleg nem félreértve), majd dönt, hogy ez igaz vagy sem.
És ha elfogadja az ítéletet, mi fog történni? Ha tudja is, miként változtasson rajta, meg fogja tenni? Eddig miért nem tette? Kellett hozzá az aranytollú grafológus? Nehezen hihető. Az összes igazság, amit leírhatunk, semmit nem ér, ha nem ő maga jön rá. És ha maga jön rá, még semmi nem történt, mert a következő nagy kérdés: „de miért van így, mi okozza”? A változtatás érdekében szükséges ez a tisztánlátás, különben úgy jár, mint az, aki puffadásra szed évek óta gyógyszert, ahelyett, hogy alapos májméregtelenítést végezne.
Elveszik az inspiráció, nincs logikai kapcsolat a felismert probléma és aközött, hogy mit kell másképpen csinálni.
A másikról való tudást nem tékozolhatjuk el holmi társasjátékra!
Másfél órában állapodunk meg, de saját időbeosztásomban két órát hagyok. Egyrészt azért, hogy ne kényszerüljek a mondat közben felállítani és elbúcsúzni tőle, másrészt nem jegyzetelhetek, mert akkor nem rá figyelek, ezért a végén pótolom be, és gondolom végig azt is, hogy a következő találkozásunk miről fog szólni. (Azért szeretem így csinálni, mert így a tudatalattimat is be tudom vonni a felkészülésbe: „betáplálás” után remek ötletekkel segít, néha szó szerint megálmodok előre helyzeteket.)
Minden foglalkozás után házi feladatot adok, ezek egy része a grafoterápia körébe tartozik, illetve szívesen adok mérlegeltető feladatokat. Itt következik egy másik indok, amitől idejekorán befejeződik az együttműködésünk: ha nem csinálja meg a feladatokat. Vannak, amelyeket csak előre jelzek, hogy gondolkodjon rajta, előbb-utóbb majd ezt is el kell végezni, de amelyiknél azt kérem, hogy a következő alkalomra készüljön el, azt szerencsés megcsinálni. Azt gondolom, hogy a sokszor káros gyógyszerek helyett egy sokkal humánusabb gyógymódot nem alkalmazni – vagy elfelejteni „beszedni” – az illető érdektelenségét, nemtörődömségét mutatja, vagyis nem komoly a gyógyulási szándéka. Ez az ő magánbejáratú problémája, ezen nem tudok és nem is akarok segíteni. Megjegyzem, soha nincs bennem semmilyen indulat, egyszerűen csak tudomásul veszem, hogy ez a „döntése”.
Mindig megkérdezem, hogyan érezte magát (teával szoktam kínálni, füstölőt és gyertyát gyújtok), mondtam-e valami olyat, ami sérti, vagy nagyon nem ért vele egyet. A válaszok nagyon fontosak, nem csak udvariasságból érdeklődöm. Időpontjavaslatom csak akkor van, ha megkérdezi, hogy szerintem mikor kellene újra jönnie. Mindenki érzi, hogy milyen fontos az, amit csinálunk, tehát a foglalkozások idejét is meg tudja szervezni.
Időnként fontosnak tartom, hogy csoportos tréninget tartsak. Természetesen nem kötelező, de az új tanulás miatti hatékonysága felér négy-öt találkozóval, ezért ajánlott.
A három-négy találkozós intenzív szakasz után jön a ritkább, kb. kétheti rendszerességű rögzítési szakasz.
Ekkor fog tudatosulni benne, hogy mit kellene másképpen csinálni, sőt próbálgatja szárnyait. Itt akkor nyerünk csatát, ha sikeresen elvégzett kisebb feladatok hatására kellő önbizalmat sikerült szereznie, ha felismerte a benne élő „személyt”, már egy kicsit kezdi is megszeretni, és azt akarja, hogy jó legyen neki. Jellemzően többet tartózkodik a jelenben, és elhiszi, hogy lehet jövője. Egyre kevesebbet akar ártani magának (a neurotikus hajlamúak gyakran hívják így fel magukra a figyelmet). A teljességhez hozzátartozik: ha azt mondja, szereti magát, esze ágában sincs ártani, sőt kényezteti, jutalmazza magát, ez sem jelent feltétlen egészséges lelki működést, mert lehet, hogy a túlzott mértékű önféltés ugyanúgy tudattalan önagresszió.
El tudod képzelni, micsoda erő szükséges hogy idáig eljusson? Hogy ez a fenti pár sorban megfogalmazott változás egyes embernek azt jelenti, hogy visszakapta az életét?

Természetesen itt még sok a bizonytalanság.
Az új tanulása során jó pár akadályt le kell küzdeni. A bizonyosság, hogy jófelé halad, addig erős, míg magában van. Mikor kilép a többiek elé, akkor jön az igazi kihívás.
Klienseimmel találkozva gyakran kívánom, hogy legyen hitük és energiájuk másnak lenni, keresni azt a kosztümöt, amelyik a leginkább illik ahhoz a személyhez, aki éppen most nő fel bennük.
A foglalkozásainkon gyakran alkalmazok más terápiákból átvett módszereket. Fotelem alkalmas – kissé megdöntött állapotában – arra, hogy a benne üllő kellemes félhomályban elrévedezzen a múlt dolgain, és ha kezébe vesz egy szálat, segítem kérdéseimmel végiggombolyítani azt. Nincs módosult tudatállapot, csak relax. Képeket vetítek elé, melyeket egyre inkább felcserél az övéire – sok gyerekkori félelem ekkor talál gazdára.
Minden emberben van veleszületett alkotókészség. Hogy gyermekkorában mennyire sikerült kibontakoztatni, egyáltalán felszínre tudott-e törni, az a környezet motivációs erejétől kulturális szintjétől, érzékenységétől függ. Megfigyeléseim mindig kitérnek a művészi hajlamára: egyedi vagy reproduktív, esetleg ráépülő? Milyen (gyerekkori) félelmek korlátozzák önkifejezésszintjét?
A feladat azzal indul, hogy megkérem, a közvetlen környezetében élő (nem biztos, hogy számára fontos) embereknek adjon egy színt. Nyugodt helyen, kvázi imaginációs állapotban álmodja meg, hogy például a párja milyen „színű”. Aztán kiterjesztjük még néhány emberre. Majd arra kérem, hogy ezekkel a színekkel „alkosson” egy nonfiguratív festményt. Olyan eszközöket használ, amilyeneket szeretne. Ezt is meg kell álmodni, ezért nem lehet siettetni. A mű elkészülte után még sokat fogunk beszélgetni róla; általában a szabad asszociációs módszert használom.
Az alkotások pedig művészi szempontból is nagyon értékesek, akár tárlaton is megállnák a helyüket. Ez új utat nyithat meg számára, új energiákat, új inspirációkat „okozhatnak”. Ezáltal ismét a jelenbe kerül, miközben tudattalanul a múlt árnyait festi ki magából.
A test, lélek, szellem „szentháromságából” gyakran a test kap a legkevesebb figyelmet. Értem ez alatt a napi higiéniát, táplálkozást, karbantartást.
Ha egy szabályos kör alakú zsinórt egyenlő távolságban felvett három pontján azonos erővel egyszerre meghúzunk, kapunk egy egyenlő oldalú háromszöget. A csúcsokra ráírhatjuk: test (fizikum), lélek (kémia), szellem (psziché). Ez elvileg megfelel a születéskori helyzetnek – többnyire. A fejlődés során az a szerencsés, ha a háromszög csúcsai azonos erővel húzódnak kifelé, vagy a flowba kerülés okán rövid ideig és csak egy kicsit „nyúlik” meg valamelyik irányba. Ha mégis valami játékos kedvű erő tartósan kihúzná a zsinórunkat az egyik sarok felé, a másik két sarok közelebb kerülne egymáshoz, de ez az aránytalanság azt is jelenti, hogy ezeken a területeken előbb-utóbb probléma lesz.

Ez is tetszhet Önnek :

Elvárásaink

Albertné Tóth Erzsébet

A Jóga jót tesz, jógával könnyebb

Könyvértékelés:
*Kötelező mezők