A kutyás lány

I. fejezet


A mai világ ontja magából a művészeket. Mindenféle művészt. Sokféle szakmából. Persze ahhoz, hogy valaki bármit is elérjen egy művészeti szakmában, különlegesnek kell lennie. Nem csak tehetséges ember lehet sikeres művész, hanem akár egy olyan is, aki nem rendelkezik tehetséggel ahhoz, amiben sikeres lett. A következőkben pont egy olyan emberről fogok írni.
Lengyelországból kevesen jutnak el a hollywoodi csillogásig. Legalább is kevés ilyesfajta dologról lehet olvasni mostanában. Mégis, az én mesém egy lengyel származású fiatal zseniről szól, aki megérdemel néhány oldalnyi figyelmet. Emilia Zajacnak hívták, és Krakkóban született, az óvárostól nem messze, a városi kórházban. A szülei és az egyszem testvére, aki négy évvel volt nála idősebb, már nagyon várták az új kis jövevény érkeztét.
Kicsi voltam, koraszülött, és üvöltöttem, ahogyan a torkomon kifért. Legalábbis édesanyámék ezt mesélték a születésem körülményeiről. Sok időt töltöttem inkubátorban, és apám elmondásából már azt is tudtam, hogy hihetetlenül makacs egy teremtés voltam. Addig reklamáltam, kiabálva a magamét, amíg meg nem kaptam, amit akartam. Ám ez csak gyermekkoromban volt így, mára már azért le tudok mondani dolgokról. A történetem valójában – legalábbis szerintem – egy átlagos lányé, aki nem mindennapi feladatok végrehajtásával került be a köztudatba. Félre ne értsetek, sokat kellett dolgoznom érte, és azzal honorálták, hogy Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb zeneszerzője lettem. Ám ez nem hullt az ölembe csak úgy, és le kellett érte mondanom dolgokról.
De eddig még nem beszéltem arról, hogy is ragadt rám a „kutyás lány” becenév, így hát bele is vágok. Azt már tudjátok, hogy a szüleim és a testvérem legnagyobb örömére jöttem a világra. Előbbiek a lengyel értelmiségi réteghez tartoztak, mindketten tanítottak. Egyikük operaénekesként magánének–órákat adott a krakkói Zeneakadémia diákjainak, és mivel édesapám volt a férfi, neki jutott az oroszlánrész: a katonai kadétképző központ kiképző tisztje volt. Sejtem, mit gondolhattok: biztosan katonás fegyelemben neveltek engem is meg a bátyámat is. Hát, ami azt illeti, édesapám megegyezett édesanyámmal még a születésünk előtt, hogy apa a munkahelyén hagyja a katonaságot, és soha nem lesz szigorú, csak ha szükséges. Így aztán izgalmakkal és sok–sok vidámsággal teli gyermekkorom volt. Sok minden érdekelt, és voltak olyan hobbik, amikből talán még meg is tudtam volna élni, de elsikkadtak. Az iskolai, illetve kisiskolai évek lettek a tehetségbörze. Annyi mindent szerettem csinálni, hogy anyáék nem tudtak dönteni, mire is írassanak be. Így aztán be voltam táblázva, mindennap volt valami délutáni elfoglaltság. Szóval nem unatkoztam már az iskola kezdetén sem. Még hegedülni is beírattak a zeneiskolába, amit sokat, lelkiismeretesen és kitartóan gyakoroltam. Ennek persze meglett a gyümölcse. Hegedű Zseninek neveztek, mert bár gyakoroltam, mégis gyorsan tanultam a kottaolvasást, és így hamar meg is tanultam, amit a tanárom feladott nekem egyik óráról a másikra. Szerettem a zenét.
Ahogy nőttem, úgy szerettem meg minden műfaját, bár a durva rockzene azért sosem volt az én világom. A tehetségem a hegedűhöz azért nem azonnal alakult ki: csak érdekelt a zene, így szívtam magamba. Fejlődésem a tanárom dicsősége lett, aki végül azt javasolta a szüleimnek egy koncert után, hogy érdeklődjenek a Zeneművészeti Egyetemen a fiatal tehetségek osztálya iránt, és ha felvételt hirdetnek, akkor felkészít engem. Csak az legyen a cél, hogy a tehetségem ne sikkadjon el. A gimnáziumot éppen hogy elkezdtem, amikor megvolt a felvételi. Tizennégy éves voltam, amikor bekerültem a Zeneművészeti Egyetem junior osztályába. Hétközben a gimnáziumi tananyag, zeneóra és gyakorlás, hétvégén egyetemi tanulmányok. Addigra más elfoglaltságokról, amiket korábban csináltam – mint a táncóra vagy rajz –, már lemondtam. Csak a zene érdekelt, illetve a színház és a filmek lettek a pihenésem. Minden hónapban jártunk színházba a családdal, így annak szeretetét is szívtam magamba. A sok tanulás mellett nem nagyon volt időm barátokkal találkozni, mivel nem volt szabadidőm, de azért voltak barátaim. Az első és legszorosabb barátságot egy nálam egy évvel idősebb fiúval kötöttem. A gimnáziumban felettem járt egy évvel, de hogy támogassam a szüleim kiadásait, néha segítettem nekik. Édesapám találékonysága révén vállaltam egy kis munkát, és mivel kicsi korom óta szerettem a kutyákat, hát apa kiragasztott a városban néhány hirdetést, hogy sétáltatást és felügyeletet vállalok hétvégente, tanulás után. Így aztán úgy alakult, hogy pont annak a fiúnak az édesanyja hívta fel édesanyámat, akivel már az iskolában is kerülgettük egymást.
Az első alkalommal izgalommal telve indultam el a kiskutyáért. Anyukám megegyezett a tulajdonossal, hogy míg az állat nem ismer meg – persze még gyermeknek számítottam –, a fia elkísér minket. Ő volt Lukasz Jablonszkij. Ugyan csak tizenhét éves volt, de már akkor is jóvágású fiúnak számított az iskolában, ennek ellenére visszafogott és komoly volt. Nem sokat lehetett róla hallani, tehát nem volt az a fajta, aki a társaság központja volna. Mondanom sem kell, hogy tartottam tőle. Magának valónak és unalmasnak néztem, de kiderült, hogy valójában egyik sem, csak érettebb gondolkodású, mint a vele egykorú fiúk. Ez persze nem volt szimpatikus a kortársainak, így magányos lett és gúnyolódás céltáblájává vált. Visszatérve arra a szombat délutánra, már várt rám a házuk kapujában a kutyussal együtt. Hevesen verdeső szívvel lépkedtem feléjük. Éreztem a vizslató pillantását, amint befordultam a sarkon, de én csak akkor néztem meg igazán, mikor közelebb értem hozzá. Sötétbarna, rövid haja volt, és sötét szeme. Sportos alkatú volt, és tudtam, hogy az iskolai atlétikacsapat tagja.
– Lukasz Jablonszkij, igaz? – kérdeztem tőle, mikor közelebb értem.
– Te lehetsz az új felvigyázó.
– Emilia Zajac, igen. – Itt a fiú kezét nyújtotta felém, amit ódzkodva ugyan, de elfogadtam. A kutyus eddig békésen, csendben tűrte, hogy nem vettünk róla tudomást, de most vad ugatással tudatta, hogy ő is jelen van.
– El is felejtettem, ez a kis mitugrász itt Bob. Mint látod, nagyon türelmetlen, és mivel én vagyok a kísérőtök – bár volna más dolgom is –, azt javaslom, induljunk.
Mivel az időpont kedvezett egy sétának, hát elindultunk. Először tárgyilagosan mindent elmondott nekem Bob szokásairól és arról, hogy miket szeret csinálni. Még a napirendjét is elmesélte. Figyelmesen hallgattam, ügyeltem rá, hogy meg is jegyezzem. Aztán mikor már kifogyott a szavakból, hallgattunk. A Blonia felé indultunk, ami Krakkó külvárosában helyezkedett el. Nem volt messze, mivel mi is külvárosban éltünk. Az a hatalmas park tökéletes játszóteret nyújtott Bobnak. Lukasz szinte azonnal elengedte, levéve róla a pórázt, de a kutyus nem távolodott vagy szaladt el tőlünk, hanem helyette tüzetesen vizsgálni kezdett. Először a lábfejemet, a cipőmet, majd a nadrágomat is végigszaglászta, és csak azután engedte, hogy megsimogassam. Csak álltunk szótlanul a park szélén, és figyeltük Bobot. Aztán mikor a kutyus elindult, mi is elindultunk utána. Lassan sétáltunk, mindketten a parkot figyelve, végül Lukasz megtörte a csendet:
– Sokszor látlak magányosan ücsörögni az udvaron, vagy egyedül sétálni a folyosón, Emilia. Mindig gondolkoztam rajta, miért van ez így.
Meglepett a mondandója. Való igaz, hogy a sok munka és tanulás mellett magányos voltam és nem voltak barátaim, de azért sosem panaszkodtam. Az meg, hogy észrevett egyáltalán a folyosón, valahol mélyen érintett.
– Sokat tanulok – mondtam neki válaszul egyszerűen.
– Ahogy én is, de azért mindig van időm barátokra. Az osztálytársaid között is biztos van, akivel jól kijössz.
– Nem azért nincsenek barátaim, mert nem barátkozom, csak a gimnázium és a zeneművészeti egyetem mellett nincs túl sok időm.
Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön.
– Ilyen fiatalon már a zeneművészeti egyetemre jársz? Azt mégis hogyan, ha csak két évvel vagy fiatalabb nálam? – bámult rám majdnem tátott szájjal, és tudtam, hogy ezt nem üthetem el egy egyszerű magyarázattal.
– Először is, honnan tudod, hogy két évvel vagyok fiatalabb? Másodszor, nem illik egy hölgy korát firtatni, harmadszor pedig a junior osztályba járok, de ha azt elvégzem, hegedűművész és zeneszerző szeretnék lenni.
Amikor befejeztem a mondatot, leguggolt Bobhoz, aki akkor tért vissza hozzánk.
– Hallod ezt, öregfiú? A bébiszittered egyetemi diák, de még érettségije sincs. Zseni lehet, vagy mi.
A mondatra felnevettem, tisztán és örömtelin.
– Jól mondja a gazdád, Bob. Azt hiszem, igaza van. Csodabogár lehetek, akárcsak ő.
A kutyus erre vidáman ugatni kezdett. Lukasz is csatlakozott a párosunkhoz, így végre a vidám, mosolygós énjét is megmutatta. Amikor végre mind abba tudtuk hagyni a nevetést, körbejártuk a parkot. Most beszélgetőpartnerem került porondra. Tudtam, ő sem az a túl barátkozós típus, de hamar megnyílt nekem. Mesélt; már nem volt annyira merev, mint mikor elindultunk. Lassan, de elkezdett megbízni bennem. Kiderült, hogy neki sem volt annyira fényes a baráti köre, sőt egy igazi barátja sem volt. Megértettem, mert már tudta, hogy én is hasonló cipőben járok. Mesélt magáról – önként kezdte el, nem is kellett kérdezni. Míg nekem szerencsére ott volt a bátyám, Jan, addig neki húgai voltak – kettő is –, velük pedig kevéssé jött ki. Az iskolában is jó tanuló volt, szerette a tudományokat. Vonzotta a csillagászat és persze a történelem, de sok más is érdekelte. A sok olvasás miatt tájékozott volt a világ dolgaiban, ami még magányosabbá tette, hiszen a környezete okostojásnak tartotta. Amíg beszélt, alkalmam nyílt jobban szemügyre venni Lukasz arcát. A haja a homlokába lógott, barna szemei értelemtől csillogtak. Az orra hegyes volt, az arca kicsit beesett és markáns. Közelről még csinosabb volt, mint első pillantásra, de tudtam, hogy nem azért vagyok itt, hogy álmodozzak. Reméltem, hogy a beszélgetés a következő alkalommal megismétlődik.
Sokat, szinte egész séta alatt beszélgettünk. Vidáman és kötetlenül. Kezdtem úgy érezni, hogy nem vagyok egyedül a világban végre és megért valaki, de ugyanezt láttam Lukaszon is. Bob pedig egyszerűen és gyorsan elfogadott. A parkból egyenesen a házukhoz indultunk. Mikor Bobnak már lógott a nyelve és kirohangálta magát, a ház elé érve azért illedelmesen leült mellém és megvárta, míg elköszönünk egymástól.
– Nos, mindent megtudtam Bobról, amit kellett, de azért remélem, legközelebb is eljössz velünk és nem ijesztettelek meg – mondtam kissé bizonytalanul, mire Lukasz elmosolyodott a béna megfogalmazáson.
– Szerintem nem tudnál megijeszteni, ha nagyon próbálkoznál sem. Ha szeretnéd, addig jövök veletek, míg Bob teljesen meg nem bízik benned, bár úgy látom, kezd téged megkedvelni, Emilia.
– Én is kezdem megszeretni ezt a kis mitugrászt.
– Akkor jössz érte minden héten? Mit mondjak édesanyámnak?
– Mondd nyugodtan, hogy vállalom.
– Azért leírom neked a telefonszámomat, ha valami változás adódna, elérj – azzal előhúzott a pulóvere zsebéből egy noteszt, egy ceruzával ráfirkantotta a számot, majd kitépte a lapot a füzetből és felém nyújtotta.
– Köszönöm szépen. – Elvettem tőle a cetlit, a nadrágzsebembe raktam, majd lehajoltam Bobhoz és megvakartam a füle tövét. – Fogadj szót a gazdinak, míg nem találkozunk, és vigyázz rá, rendben? Legyél te a támasza, ha gondja van, kishaver, oké?
Bob értelmes szemével nézett rám, majd egyet vakkantott, amit betudtam egy igennek.
– Helyes. Vigyázz, a szavadon foglak!
Újra felálltam és Lukaszhoz fordultam, aki minket figyelt.
– Akkor én megyek haza, még van egy kevés tanulnivalóm.
– Persze, menj csak, úgyis találkozunk; ha máshol nem, a suliban.
– Hát persze – intettem nekik, majd megfordultam és az utcának abba az irányába fordultam, amerre haza vitt az utam. Tudtam, hogy míg el nem tűnök Lukasz szeme elől a sarkon, addig figyelni fog. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nemsokára újra találkozni fogunk.




II. fejezet


Minden héten mindennap hasonló dolgok történtek velem. Gimi, hegedűóra, egyetem. Hétvégén csak délután voltam szabad, ami eddig nem is okozott gondot. Csakhogy hirtelen tényleg kevés lett a szabadidőm. Nem azért, mert többet gyakoroltam, vagy mert több lett a tanulnivalóm, hanem mert lett egy barátom, akivel minden percemet, ami szabad volt, szívesebben töltöttem, mint bármi mást csinálni. Először csak az udvaron töltött szünetben köszöntünk egymásra Lukasszal, aztán már az ebédlőben is együtt voltunk. Ebédeltünk, beszélgettünk és mindkettőnknek jó kedve kerekedett a másik társaságától. Minden egyes nap beszéltünk, ha nem személyesen, akkor inkább az interneten. A telefonszámát nagy becsben tartottam, de csak vészhelyzet esetére. Mindent neten beszéltünk meg, és megállapodtunk abban, hogy a telefon csak végszükség, ha nem tudnánk találkozni vagy beszélni, egyéb módon elérni egymást. Folyamatosan és fokozatosan ismerkedtünk meg egymással. Persze hétvégén, mikor Bob miatt mentem hozzájuk, mindig eljött velünk. Végre tudtam, mit jelent, amikor van egy barát, akire mindenben számíthatok, és ugyanezt láttam rajta is. Iszonyú sokat nevettünk; Lukasz kihozta a bennem rekedt tartalék energiákat. Cserébe én igyekeztem biztatni, amiben bizonytalan volt, és nem hagytam, hogy sokat szomorkodjon. Merthogy szomorkodott. Igyekezett nem mutatni, de Bob sokszor némán is jelezte számomra. Nem egy közös séta alatt ugrálta körül a fiút ugatva és szűkölve, hogy mondja már a gondját. Jól emlékezett rá, mit kértem tőle az első találkozásunkkor, és a kutya híven teljesítette is a kötelességét. Igaz, hogy Lukasz nem mondta el mindig, hogy mi bántja, de azért próbált velem őszintén beszélni. Zárkózott és szerény fiú lévén nehezen beszélt az érzéseiről vagy a vágyairól. Sok dologról tudtunk gátlás nélkül beszélni, de az érzéseinket mindig kerültük. Én azt gondoltam, nem terhelem a gondjaimmal, mert neki is megvannak a saját problémái, de éreztem, hogy azok a beszélgetéseink, amiket folytattunk, gyógyszerek számára. Tényleg sokat bántották, amit tudtam; célpont volt, mégsem beszélt róla. Csak, ha már nagyon nehezen bírta a terhét.
Általában az udvaron találkoztunk először, mindennap ugyanott. Volt egy saját padunk, mindig amellett ücsörögtünk, végigbeszélgetve a szünetet. Csakhogy a tavaszi szünet előtti hét egyik napján az egyik osztálytársa néhány társával csúnyán beszólt nekem, és verekedés lett belőle. Éppen a hétvégi feladatokat beszéltük meg, mikor megálltak mellettünk.
– Nézzétek csak, Jablonszkij szerzett magának egy barátnőt. Valószínűleg nem lehet százas, ha ezzel a csődtömeggel kooperál – állapította meg az egyikük.
– Ja, csődtömeg, most is biztos csak a hülye hóbortjaival tömi a kiscsaj fejét.
– A csaj sem lehet okosabb, ha hallgatja.
Erre a mondatra mind felröhögtek.
– Mi olyan vicces, fiúk? Tán nem tetszik valami? Nincs olyan barátotok, akinek minden bajotokat kipanaszkodhatjátok? Mert ha így van, akkor csak féltékenyek vagytok, de nem haraptok.
– Nézd már, a kiscsajnak jár a szája! Mi van, Jablonszkij, neki kell megvédenie téged?
Lukasz eddig csak ült mellettem, nem szólt semmit, de ez most betett neki. Hirtelen felállt, és minden teketória nélkül nekiment az előtte álló fiúnak, aki nem mellesleg nagyobb és testesebb volt nála. Ledöntötte a lábáról és behúzott neki egy párszor, talán még meg is rúgta, de a fiú sem volt rest. Gyorsan fordított a helyzeten, és nekem csak akkor jutott eszembe, hogy közbelépjek. Megpróbálkoztam vele, hogy lelökjem róla az osztálytársát, de esélyem sem volt. A másik kettő, akik eddig figyelték az eseményeket, beavatkoztak és lefogtak, hogy ne tudjak közelebb menni Lukaszhoz.
– Hagyjátok abba! – kiabáltam. – Elég volt! Ne bántsátok!
Kevés volt a kiabálás: a nagydarab fiú addig ütötte Lukaszt, míg két tanárunk nem jött és közbeavatkozott. Az egyik leszedte a nagydarabot, a másik felsegítette Lukaszt a földről, és faggatni kezdte. A két másik fiú pedig azonnal elengedett. Oda akartam menni hozzá, hogy megnézzem, mi van vele, de az a férfitanár, aki lerángatta a nagydarabot a barátomról, megállított:
– Mégis mi történt, kisasszony? Maga itt volt, látta.
– A fiúk becsmérelni kezdtek, amit Lukasz nem bírt hallgatni.
– Szóval a fiúk kezdték, de a verekedés nem az ő bűnük.
– Nem.
– Ne haragudjon, kisasszony, de arra kérném, hogy jöjjön velem, mint tanú.
Kiszáradt a szám, egyszerűen nyelnem kellett. Lukasz elindult, én pedig besoroltam mellé a két tanár kíséretében. Így indultunk el a tanári szoba felé csendben. Mentemben Lukaszra pillantottam, és rögtön feltűnt, hogy a bal szeme alatt lila folt éktelenkedik. A szája is vérezhetett, mert észrevettem egy vérfoltot a pulóvere ujján. Nemsokára felértünk az emeleten lévő irodához. A tanáraink betereltek minket az ajtón, és az igazgató elé citáltak mindhármunkat.
Az igazgató úr mindenkit szépen sorban meghallgatott. Én voltam az utolsó. Elmondtam mindent, amit csak láttam. Igyekeztem úgy elmondani, ahogy volt. Az igazgató úr megbüntette őket. Lukasz, mintadiák lévén, első intőjét szerezte be, ami miatt az igazgató úr szomorú is volt. Iskola után már nem is láttam, de tudtam, hol van a búvóhelye. Hazamentem, de mivel nem mentem aznap hegedűórára, hát leraktam a táskámat otthon és szóltam a szüleimnek, hogy meglátogatom Bobot. Igaz, keveset meséltem nekik Lukasszal való barátságomról, de tudták, hogy beszélünk, így elindultam hozzájuk. Gyorsan kellett szednem a lábamat, mielőtt megnyílnak az ég csatornái és esni kezd. Becsöngettem a ház ajtaján, és Mrs. Jablonszkij azonnal ki is nyitotta:
– Jó napot, Maria néni. Bobhoz jöttem.
– Persze, Emilia, gyere be.
Amikor beléptem az előszobába, levettem a kabátot, a cipőt, és beljebb léptem az előszobából. Bob azonnal kiszaladt hozzám, de én csak futólag üdvözöltem, mert körbe kellett néznem a helyiségekben. Egyszerűen olyan szép és modern volt, hogy fogva tartotta a pillantásomat. Minden szép és színes volt. Látszott, hogy jól élnek. Mintha egy palotába léptem volna be. A falakon képek lógtak, a nappali tágas volt és modern berendezésű. Átellenben a nappalival egy lépcsősor vezetett fel az emeletre. Leguggoltam a kutyushoz, majd halkan megjegyeztem neki:
– Nincsen kedved sétálni egyet?
Bob rám nézett értelmes szemeivel, majd félénken a lépcsősor felé pillantott.
– Lukaszt várod? Szerintem most nem jön velünk. – A fogason lógó pórázért nyúltam, Bob pedig az ajtóhoz szaladt, jelezve, hogy elmegyünk. – Majd talán máskor. Elviszem Bobot sétálni, Maria néni! – kiáltottam még be a konyhába, majd magamra kaptam a kabátot és a cipőt, és nem törődve a csúnya felhőkkel az égen, kiléptem lakásból a kutyával a sarkamban.
A park felé vettük az irányt. Eddig még soha nem mentünk ketten Lukasz nélkül, így aztán kicsit magányosnak éreztem magam, de ezt Bob rögtön kiszagolta. Hamar a fák közé értünk, miközben hallgattam az ég halk mormolását és egyre jobban éreztem, hogy kemény vihar érkezik. A szél is erősödni kezdett. Mégis sétáltam tovább, összehúzva magamon a kabátot. Lukaszra gondoltam. Sejtettem, hogy a szobájában kuksol, hogy senkivel ne kelljen találkoznia. Szégyellte magát az intő és a kinézete miatt. Tudtam, mert ismertem annyira. Még velem is szégyenlős volt, és a gyengeségeit pont előlem akarta elrejteni. Ironikus, hogy engem meg nem érdekelt, ha gyengének érzi magát. Gondolataim folyama teljesen lekötötte a figyelmemet, nem figyeltem, és nem foglalkoztam a közelgő veszéllyel, ami az erdőben érhetett egy esetleges vihar alatt. Csak akkor tudatosodott bennem, mikor már az eső is rákezdett egy hangos égi csattanás kíséretében. A park fái hajladozni kezdtek, mintha valaki az ágakat rángatná, Bob is megijedt és hozzám szaladt. Felkaptam a kutyust, és elkezdtem szaladni vele a legközelebbi épület felé, ami a parkon kívül volt. Ám mielőtt kiérhettem volna a parkból, megbotlottam egy gyökérben, elestem, a szél pedig leszakította egy kiszáradt fa vaskos ágát, ami rám esett. Azt hiszem, csak néhány percre ájultam el, de olyan erősen szorított a földhöz a rönk, hogy mozdulni sem tudtam.
...