Babiloni mesék

Az iraki háború kitalált története

Előszó


A cím ne tévessze meg a kedves olvasót, ez a könyv felnőtteknek szól. Műfaját tekintve politikai fikció és társadalmi szatíra, amit nem kell teljesen komolyan venni, már csak a benne található természetfeletti elemek miatt sem. A történetet valós események ihlették, időbeli és térbeli csúszások vannak ugyan (noha csak néhány évről van szó), de ezek szándékoltak. A szereplők kitaláltak, kivétel Abdullah Öcalan, a Kurd Munkáspárt (PKK) alapítója, aki jelenleg török börtönben ül, és említés szintjén megjelenik a regényben, csakúgy, mint Musztafa Barzáni molla és fia, utóbbi 2005 óta Iraki Kurdisztán vezetője. Ami a jelenkor és a közelmúlt politikai szereplőit illeti, ők névtelenek maradnak, de tetteikről beazonosíthatók.
A 2003-tól 2011-ig tartó iraki háborúról nem sokat tudunk az amerikai felső vezetés ködösítései, illetve hazugságai miatt. A félresikerült amerikai beavatkozás és Szaddám Husszein diktátor bukása után Irak káoszba fulladt, ami a mai napig tart, eredménye egy állandósult társadalmi vita az amerikai „demokráciaexport” kudarcáról. A könyv a háborút egy alternatív szemszögből láttatja, felelevenítve a legfontosabb történéseket, mint amilyen Bagdad bombázása volt. Az eseményekhez mondvacsinált magyarázatokat fűztem. Az érzékeny témákat nem lehet tárgyilagosan kezelni, a fiktív műfaj keretein belül viszont minden elmondható. A regényben „mindenes” katonák szerepelnek, ami nem felel meg a valóságnak (az iraki missziók során a katonák egy adott szerepkörben – pl.: mesterlövész, gyalogos stb. teljesítettek szolgálatot), viszont megkönnyíti az ábrázolást.
A női főszereplő, Mara valósághű figura, ugyanis a kurdok lakta területeken valóban volt genderforradalom a kilencvenes évektől, elsősorban Szíriában, és a kurdok az egyetlen olyan nép a régióban, ahol a nők nemcsak egyenjogúak, hanem önálló katonai alakulatokkal (női önvédelmi erők – kurd rövidítéssel YPJ) részt vesznek a szélsőségesek elleni harcban. Az iraki háború kitörése óta eltelt közel húsz év, és sok minden változott azóta a Közel-Keleten, egy dolog azonban nem: a kurdok helyzete szinte semmi figyelmet nem kap a nyugati médiában, pedig lenne mit tanulni tőlük a demokráciához való viszonyukról.
Mara a képzeletem szüleménye, a feminista mozgalom közel-keleti kifejeződése. A könyv megírását kutatómunka előzte meg, a kurd női önvédelmi erők eredetéről és a közel-keleti helyzetről Jászberényi Sándor újságíró, haditudósító írásaiból tájékozódtam, valamint Meredith Tax Magányos háború – Kurd nők az Iszlám Állam ellen című könyvéből. Jómagam újságírást tanultam, de hadszíntéren nem jártam, így nem áll módomban tűpontosan megrajzolni egy fegyveres kurd nő profilját (nem is ez volt a könyv megírásának célja), de Mara olyan közel áll a valósághoz, amilyen közel csak lehet. Minél többet olvastam a harcoló kurd nőkről, annál inkább megdöbbentem attól, amit megtudtam róluk, a történetük ugyanakkor lelkesítő volt számomra.
Arra kérem az olvasót, vegye annak az iróniával teli történetet, aminek szántam – fricska az iraki háborúnak, ami napjainkig hatással van a közel-keleti régióban élőkre. Ugyanakkor álljunk meg egy pillanatra, és emlékezzünk meg a valódi iraki háború áldozatairól, legyenek azok amerikaiak, irakiak, kurdok vagy civilek.



Első rész - Forrongás


„Hát ez a szabadság napja,
Mely így éget és vakit?
Mely soha nem látogatta
Börtönünk gyász ablakit?
Ah! ez égő lángözönhöz
Gyenge szemünk nem szokott:
Menjünk vissza börtönünkbe!
Kedves félhomály van ott.”
‭(‬Arany János‭: ‬A rablelkek‭)‬


Első fejezet - Menedék

Kirkuk, Irak, 1999.

Későre járt. Mara, a húszéves lány a szülői ház hálószobájában ült az ágyon, beletúrt rövid, fekete hajába, és a tenyerébe temette az arcát. Ilyenkor, mikor egyedül volt, újra és újra visszatértek az emlékei. A katonai gyakorlat csak a testét edzette, az elméjét nem fárasztotta ki eléggé ahhoz, hogy aludni tudjon, az agya tovább zakatolt. Hogy esténként kikapcsolódjon, elvette a kedvenc könyvét az éjjeliszekrényről, és fellapozta. Színes, gazdagon illusztrált mesekötet volt. Minden egyes nap így tett, már-már szertartásosan csinálta. Mindig ugyanannál a történetnél nyitotta ki. A könyvből az anyja olvasott neki kislány korában, még a halála előtt. Marának volt egy kedvenc meséje, gyakran kérte a szüleit annak idején, hogy olvassák fel neki, és most is annyira szerette, mint hatéves korában. Rá sem kellett néznie a szövegre, mert már kívülről tudta a történetet. Az volt a címe, hogy A szultán és a farkas.
A Mehmed szultán idejéből való történet egy vadállatról szól. Mikor az uralkodó leigázta a keresztényeket Konstantinápolyban, a XV. században, egy farkaskölyköt talált a lerombolt városban. Akkoriban a farkasoknak rettenetes hírük volt, emberevő bestiáknak mondták őket az emberek, amiket le kell vadászni mind az utolsó szálig. Hogy megmutassa könyörületességét az alattvalóinak, a szultán azt állította, nem pusztítja el, hanem megszelídíti és a szolgájává teszi a farkast. Az emberek kacagtak rajta, hiszen egy farkast nem lehet megszelídíteni, vad a szíve!
Az állat nem közönséges kutyaféle volt, hanem igazi bestia; a szultán látta, hogy napról-napra nő benne az erő, és lassan legyőzhetetlenné válik. Képes volt emberalakot ölteni; janicsár lett belőle, aki az uralkodó parancsára a birodalmat járta, és arra kényszerítette a pogányokat, hogy fejet hajtsanak az Oszmán Birodalomnak.
A szultán elbízta magát, mikor látta, hogyan növekszik behódoltjainak száma. Hamarosan már nem megszelídíteni, hanem uralni akarta a bestiát, aki ezt megelégelte, és egy teliholdas éjszakán megszökött gazdája elől. Az uralkodó hatalmas sereget küldött a nyomába, hogy átkutassák az egész birodalmat. Kerül, amibe kerül, de találják meg a fenevadat!
A farkast azonban soha többé nem látták. Aki utoljára látni vélte, néhány magyar paraszt, aki a nyáját őrizte azon az estén, és a kutyák ugatására figyelt fel. Ők állították, hogy a vadállat beleugrott a Szamos folyóba, és senki nem tudja, mi történt vele ezután.
Marának ez a mese többet jelentett most, húszévesen, mint gyerekkorában. Mélyen átérezte a tanulságát, mert kurd lány volt, akit az apja nevelt fel. Hajdan az Oszmán Birodalomban mindenki egyenlő volt az elnyomásban, a kurdok is, de aztán jött a nagy háború, amely felbomlasztotta a Birodalmat, és a népeknek elhozta a felszabadulást. A kurdoknak viszont nem osztottak lapot a történelem térképén, azóta sem sikerült kitörniük az örök vesztes szerepkörből.
Maráék Törökországban laktak akkoriban, a lány ott járt iskolába, miután ő és az apja elmenekültek Irakból a lány nyolcéves korában. Dyjarbakirba költöztek, Délkelet-Törökországba, ahol nehéz életük volt, mert az apja keveset keresett mezőgazdasági munkásként, de a kevés pénzt a lánya oktatására költötte. Úgy tartja a régi mondás, hogy a kurdoknak nincsenek barátai, csak a hegyek. És a könyvek. Az oktatás nem volt fontos a kurdoknak, különösen, ha lánygyermekről volt szó, de Mara apja nem értett ezzel egyet.
Mara tehát más volt, mint a legtöbb kurd lány. Szerencsés volt, mert az apja taníttatta. Visszaemlékezett gyerekkori pajtására, mikor még Irakban laktak, a szomszéd kislányra, akire a kutya se nézett rá, pontosabban csak a szomszéd kutyája nézett rá. Az nevelte, mert a szülei nem törődtek vele, ez nem gyerek, csak lány, mondták. Sokszor játszottak együtt, Mara, a szomszéd kislány, meg a kutya, de aztán a környékbeliek feljelentették a gazdát, mert sokat ugatott az állat, egy nap jöttek a pártkatonák, és lelőtték az ebet. Mara és az apja Törökországba mentek, nem tudták, mi lett aztán a kislánnyal.
Annak, hogy nemrég mégis visszatért Irakba, nyomós oka volt. A józan ész azt diktálta volna, hogy maradjon Törökországban, őt mégis visszahúzta valami rejtélyes erő. Arra vágyott, hogy bosszút állhasson azért, ami az anyjával történt.
A török gyerekek is ismerték a farkas meséjét, és Mara nevetett rajtuk, mert úgy hitték, ha a szultán, vagyis, ahogy ők gondolták, a török elnök újra megtalálja a farkast, és az behódol neki, akkor újjászületik az Oszmán Birodalom. A törökök ostobák, gondolta a lány, hiszen a farkasok nem élnek sokáig, de iskolatársai állították, hogy egy alakváltó több száz, vagy akár ezer évig is elél, így van még remény.
Mara irigyelte a mesebeli vadállatot, mert arra emlékeztette, hogy nincs olyan zsarnoki rendszer, amit ne lehetne megdönteni, nincs olyan iga, amibe egy szabad ember belehajtja a fejét, és hogy mindig érdemes tovább küzdeni. A törökök és az iraki diktátor is megkopott húrokat pengetnek, amik előbb-utóbb el fognak szakadni. Ebben biztos volt. Kislányként arról álmodozott, hogy mi lenne, ha valóra válna a mese. Mi történne, ha egyszer megtalálnák a farkast? Ostobaság volt, persze, eljön az idő, mikor a gyermek kilép a fantázia világából, és belép a rideg valóságba, hátrahagyva a gyermekkor bolond elképzeléseit.
Végigsimított a könyv lapjain, és a színes illusztráción, amit a meséhez rajzoltak, és visszatette a könyvet az éjjeliszekrényre. Az emlékezés nem tette boldogabbá, de megnyugtatta kissé, hiszen az apja még élt, és biztonságban volt Törökországban. Nehezen engedett, mikor a lány elmondta neki, hogy visszatér Irakba, ahol született. Érthető módon vonakodott, hiszen Marának nem voltak testvérei, akik enyhítették volna a gyászt, ha ő neadj’isten meghalna a háborúban. Az volt a szándéka, hogy beáll a pesmergákhoz harcolni a zsarnok uralma ellen, és ez az álma úgy tűnt, valóra válik.
Hátradőlt az ágyon, kezét az arcához emelte, és ekkor vette észre, hogy a nagy álmodozás közepette elfelejtett átöltözni; még mindig a zöld katonai gyakorlóruháját viselte. Az ágya végébe nyúlt a hálóingéért, de ekkor kaparászást hallott az ajtó felől. Akkor jutott eszébe, hogy nem adott vacsorát a kóbor kutyának, aki a kirkuki bázis környékén csavargott már egy hete. A konyhába indult, és a hűtőből kivette a háromnapos kecskepörkölt-maradékot, a kiéhezett kutya, úgy tűnt, minden falatnak örül.
A kaparászás egyre erősödött, és Mara kinyitotta a bejárati ajtót. Belebámult a vaksötétbe, de nem látott semmit. Az állat csak éjszaka mutatkozott, és a lány csak annyit tudott róla, hogy hatalmas és éhes. Az éjjeliőrök a bázison azt állították, hogy bárányhúst eszik és néha embereket, de Mara nem adott nekik igazat, ugyanis még senki nem tűnt el Kirkukból gyanús körülmények között, farkastámadások pedig máshol is érték a birkákat. A kutya barátságosnak mutatkozott vele, és nem csak akkor, ha ételt kapott, de azzal lehetett a legkönnyebben előcsalogatni.
– Vizir! – Mara belekiáltott a sötétségbe. – Vizir, hol vagy? Gyere ide! – A pesmergák Vizirnek nevezték el a kutyát, ami vezért jelent. Mara nem értette, miért nem állnak elő valami rendes kurd névvel, de a többiek úgy voltak vele, hogy ez csak egy állat.
Mara a karórájára nézett. Elmúlt tizenegy, neki pedig reggel korán kell kelnie.
– Vizir, nem várlak meg! – Letette a földre az ételes tányért, és visszament a házba. A karóráját a könyvre tette, a telefonja ott volt mellette az ágyon. Néha az apja lehetetlen időpontokban hívta fel, hogy érdeklődjön, megvan-e még. A lány levette a katonaruháját, hálóingbe öltözött, magára húzta a takarót, és hamarosan álomba merült.

***

Másnap reggel Mara a bázison várta, hogy elkezdődjön a katonai gyakorlat. Mint mindig, most is pontosan érkezett, sőt, tizenöt perccel idő előtt, mert a katonaságnál rendkívül fontos a pontosság.
Nem az első alkalom volt, hogy Mara úgy érezte, valaki figyeli. Sem fejkendőt, sem nikábot nem viselt, ahogy az az arab nőknél szokás, illetve egyes helyeken kötelező. A haladó szellemiségű kurd nőknél, mint amilyen Mara is volt, a fejkendő és a burka a nők elnyomását jelentette egy férfiak által uralt társadalomban, bár tudta, hogy vannak olyan lányok, akik neveltetésük okán elfogadják, hogy eltakarják a hajukat és az arcukat, sőt, olyanokat is ismert, akiknek ez tetszett.
Marát tehát nem zavarta, hogy az újonnan jött menekült férfi őt nézi, hosszú percek óta és kitartóan. Sokkal inkább kényelmetlenül érintette, hogy a férfi, aki nemrég érkezett Kirkukba, török állampolgárságú volt, ezt mindenki tudta róla a bázison. Mara már az iskolában sem volt hajlandó ismerkedni török fiúkkal, legfeljebb szóba állt velük, mert ő még az udvarlásból is elvi kérdést csinált. Nem akart belépni a Kurd Munkáspártba, másik nevén a PKK-ba, és nem is utálta a törököket annyira, mint amennyire a nacionalista törökök utálták a kurdokat, na de egy török férj! El sem tudta képzelni. Inkább kurd férfit választott volna magának, lehetőleg pesmerga harcost, a katonaság körein belül. A másik lehetőség az volt, hogy egyáltalán nem megy férjhez. Ez az ötlet imponált neki, de aztán elképzelte magát öregen és magányosan, és ez a gondolat már sokkal kevésbé volt vonzó. Eltűnődött, vajon mi oka lehet egy török férfinak Irakba jönni? Menekülni a másik irányba szoktak az emberek, tehát csakis kém lehet a jövevény.
Az idegen férfi felé indult, hogy finoman tudassa vele, a bámulásnak is van határa. Mikor közelebb ért, találkozott a tekintetük, és Mara megállapította, hogy ez másfajta nézés volt, nem volt benne az a mohóság, ahogy a férfiak őt nézni szokták, inkább őszinte kíváncsiság és érdeklődés tükröződött a férfi szürke szemében. Mara végigmérte az idegent, és megállapította, hogy bár negyven év körülinek néz ki, valahogy egyszerre tűnt fiatalabbnak és idősebbnek a koránál. A haja szürke volt, akárcsak a szeme, és égési seb borította a bal arcát, de kisugárzása fiatalságot sugallt, csak a tekintetében látott a lány valami olyan bölcsességet, ami az idős emberek sajátja. Nem tudta mire vélni a dolgot, de titokzatosnak találta, és ez felkeltette az érdeklődését. Odasétált hozzá, és törökül megszólította.
– Jó reggelt!
A férfi megrezzent, mert rajtakapták a bámuláson, de gyorsan visszaköszönt.
– Jó reggelt, hölgyem!
Ez már rosszul kezdődik, gondolta Mara. Sóhajtott, mert nem akarta a kikosarazást még kioktatással is megtoldani. A tőle telhető legnagyobb udvariassággal felelt.
– Ön kétségkívül nagyon tisztelettudó, de a kurd katonaságnál a nőket nem szólítják hölgyemnek. Ugyanakkor, mivelhogy legjobb tudomásom szerint ön török, az elvtárs megszólítás sem lenne teljesen pontos, mert a csatabárdot még nem ástuk el, ha érti, mire gondolok. Javaslom, hogy tegeződjünk inkább, és szólítson a nevemen. – Kezet nyújtott. – Mara vagyok.
Ati kezet rázott vele.
– Az én nevem Attila, de szólíts egyszerűen Atinak.
Mara kissé meglepődött.
– Ez nem egy török név…
– Nem, ez a név hun eredetű. Hallottál már Attiláról, a hunok királyáról? Az apám sokat olvasott róla, és nagy rajongója volt. Róla nevezett el.
Ati nem akart beszélni a múltjáról, mert bár menedékért jött iraki Kurdisztánba, azért nem bízott teljesen a kurdokban, mint ahogy senkiben sem bízott igazán. Nem csak azért nézte olyan sokáig a lányt, mert elbűvölően szépnek találta, hanem mert nem látott még nőt fegyverben. Marát a hátán hordott Kalasnyikov kétségtelenül egyedivé tette, mert Ati nem látott más nőt a kirkuki katonai bázison. A háborút a férfiak uralták, bár Ati tudta, hogy néha a nők is segítenek a katonai feladatokban. De harcolni! Az teljesen más kérdés.
– Igen, hallottam Attiláról – felelte Mara. – A történelem az erősségem és az iskolai tankönyvem megemlíti, mint a rómaiak egyik rettegett ellenségét, de nem tudok róla sokat.
– Én sem – mondta Ati, ami nem volt igaz, mert igazából jól ismerte névadója történetét, ezt azonban nem akarta a lány orrára kötni.
Azon tűnődött, mit mondjon, hogy megőrizze a felületes beszélgetés látszatát. Szerette volna jobban megismerni Marát, de félt, nehogy túl sokat eláruljon magáról. Nem akarta, hogy a lány megtudja, kicsoda ő… vagy pontosabban micsoda. Nem mondhatta el neki, miért menekül a törököktől, de nem is kérdezték tőle. A kurdok és a törökök örök ellenségeskedésben éltek, nem volt illendő dolog kényes kérdésekről beszélni, és a másképp gondolkodók rendszeresen bajba kerültek. Nekik a kurdok kérdés nélkül menedéket és segítséget nyújtottak. Akárcsak Ati, ők is utálták a török elnököt, aki úgy gondolta, hogy a modern Törökország pártrendszere neki még mindig túl demokratikus, ő szultanátust akart. Ellenzék és főleg kurdok nélkül…
Az ellenségem ellensége a barátom, gondolta Ati. Ha már feltétlenül dolgozni kell valakinek, akkor a kurdoknak fogok dolgozni, már amennyiben megkérnek erre, de a feltételeket én fogom megszabni.
Nőkkel azonban Ati nem számolt. Nem gondolta, hogy Kurdisztánban nők is teljesítenek aktív szolgálatot, arra pedig végképp nem gondolt, hogy esetleg megtetszik neki egy lány, esetleg még bele is szeret. Ati nem volt szoknyavadász, bár megnézte a szép nőket, de csak rövid ideig, és hamar elvesztette az érdeklődését. Ő ezt azzal magyarázta, hogy a muzulmán társadalom túlságosan konzervatív, nem enged teret a csapongásnak és a nyílt udvarlásnak, ráadásul a nők burkában járnak, ő pedig áttérített muzulmánként nem akart megházasodni. Nem igazán gyakorolta a vallását, néha eljárt a mecsetbe és böjtölt ramadán idején, de egy cseppet sem volt elvakult, sem bigott, és nem tudott volna elképzelni olyan esküvőt, ahol egy imám előtt kell kimondani a boldogító igent. Az iszlám elhagyása nem lett volna jó választás, mert az ilyeneket kiveti a muszlim társadalom, sőt, meg is ölhetik érte, hiszen ez halálos bűnnek számít. Ati nem akart kockáztatni.
Nyugtalanul nézett a katonanőre.
– Nem vagy túl bőbeszédű – szólalt meg Mara. – Így nem fogunk sokat megtudni rólad, pedig bizony már egy ideje itt vagy és a vendéglátásunkat élvezed, amit egyébként nagyra tartanak az irakiak és a külföldiek egyaránt. Népünk jóindulatú az idegenekkel, ha azok sem rosszindulatúak. Ha nem szeretnél beszélni, ne beszélj, de szeretnénk megismerni.