Lélekharang

Novellák mindazokhoz, akikben még van lélek

Két lélek Öleléstől ölelésig

2020. november


„Nagyszüleim emlékére, és
nagyapám hadifogságból való
hazatérésének 75. évfordulójára.”



Izmos, erős férfi volt János. Ingujját felgyűrve ásott a ház melletti kertben. Kiverte a verejték, barna haja, halántéka gyöngyözött már, de kitartóan dolgozott tovább. Higgadt, józan, tiszta gondolkodású férfi volt. Ma különösen meg kellett őriznie tiszta gondolkodását, hogy mindent el tudjon rendezni. Tudta, hogy ez az utolsó napja itthon. Már megkapta a behívót, reggel indul a frontra. Nem állhatott meg. Ma nem kellett a rendőrségre menniük, így befejezheti a munkát. Ráesteledett, mire elkészült. A felesége kijött hozzá. Szép arcú, kissé zömök asszony volt, az a típus, aki bármilyen körülmények között képes életben tartani a családját.
– János, kérlek, gyere be a házba. – Szelíden és szomorúan csengett a hangja.
– Ez elég lesz neked és a három gyereknek – mutatott a bunkerre. – Vigyázz rájuk! Lajoskára már számíthatsz, bízd rá, amit lehet. Ne csinálj mindent egyedül! – Úgy beszélt, mint aki fel akarja készíteni a feleségét a távozására.
Margit Jánoshoz bújt, nem tudott megszólalni, folytak a könnyei. János szemében is könnycseppek jelentek meg. Ölelték egymást a sötét udvaron, csak az újhold világította meg némileg őket. Nem kétségbeesés volt ebben az ölelésben, hanem erőt akartak vele adni egymásnak. Nem magukat féltették, hanem a másikat.
Kora reggel János katonaegyenruhában, hátizsákkal a hátán, az udvaron állva ölelte feleségét. Eljött a búcsúzás ideje; úgy ölelték egymást, mintha eggyé váltak volna. Egyek is voltak.
– Csak maradj életben – szólalt meg halkan a felesége, miközben még mindig ölelkeztek –, és gyere vissza! – tette hozzá. – A fiaid nem nőhetnek fel apa nélkül! – Úgy mondta, hogy csak János hallja, a gyerekek ne.
Még egy percig egymás szemébe néznek, mintha két lélek szólna egymáshoz szavak nélkül. Tekintetükkel lelkük kapaszkodott össze, mintha megerősítenék a szövetségüket. Nem most léptek szövetségre egymással; az ő szövetségük időtlen, nem függ a házasságkötésük időpontjától és nem függ az életidejüktől sem, amit ebben a világban töltenek. Olyan, mintha ez az összekapcsolódás mindig is létezett volna, és örök érvényű lenne. Időn kívüli, nem befolyásolja az idő múlása. Értik, érzik egymást szavak nélkül is. Egységük akkor is élő marad, ha a világ másik felére viszik Jánost. Bármi történik is a világban vagy velük, az ő szövetségük örök.
A gyerekek – három fiú – hét, három és egy évesek. Megszeppenve nézik szüleiket, érzik, hogy valami nagy változás közepén vannak, ami bajt hozhat. A bizonytalanság, a veszély, a félelem kézzel fogható, nem lehet tudni, hogy mi fog történni, mi lesz a családjukkal. Csak érzik, hogy nagy baj van, és már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. A legkisebb fiú anyja szoknyáját húzogatja, a két nagyobb fiú apjuk lábát, kabátját, kezét fogja. Nézik őt, tudják, hogy sokáig nem fogják őt viszontlátni. Ezt az életerős férfit így nem is látták többé.
János megölelte a fiúkat, mindegyiknek adott valamit. A legnagyobbnak egy bicskát adott.
– Ez egy új! – kiáltott fel Lajoska.
– Nekem jó lesz a régi is – mondta az apa.
Megölelték egymást, majd János komolyan a fiára nézett.
– Lajoska, rád bízom a férfimunkákat és te vigyázol a gyerekekre, ha anyukának dolgozni kell menni! – mondta János jelentőségteljesen.
Lajoska bólintott.
– Fel kell nőnöd! Bár ne így kellett volna! – mondta az apa halkabban, inkább magának, mint a fiának.
– Mindenkire vigyázok, édesapám, ne aggódjon! – mondta komolyan, felnőttesen Lajoska.
– Tudom, hogy így lesz – mondta János.
A középső fiúnak egy csúzlit adott.
– Tessék, fiam, ijeszd el vele a rigókat a cseresznyefáról.
– De hiszen még ősz van! – mondta csodálkozva Márton.
Az apja szomorúan nézett vissza fia kérdő tekintetére, és átölelte, figyelmen kívül hagyva a gyerek meglepetését.
...