Mandulafák

Előszó

Mária és Erzsébet élték az életüket Sukorón. Erzsébet a rendszeres étkezéssel felszedett nyolc-tíz kilót, és kifejezett csinos volt. Az intézetben továbbá is együtt dolgoztak. Mária elkezdett festeni. Idővel belejött, és rendszeresen dolgozott a képein, már el sem tudta az életét festés nélkül képzelni. Az első közös karácsonyuk még közelebb vitte őket egymáshoz. Erzsébet két nagy ajándékkal lepte meg Máriát: egy két színű turmalin gyűrűvel és egy saját tervezésű, háromnegyedes kötött kabáttal. A kabát különböző vastagságú és színű fonálból volt narancssárga, barna, alapon néhány szabad cinóber betéttel, amibe vékony aranyszálak voltak keverve. Mária csodálkozott a kiadáson, de nem kérdezett rá. Erzsébet karácsony reggelén elmondta, hogy miképpen jutott pénzhez. Amikor Mátyást és a lányát otthagyta, semmit sem vitt magával. A szüleitől, illetve nagyszüleitől rámaradt bútorok és tárgyak ottmaradtak. Mátyás megmutatta egy szakértőnek, aki teljesen odavolt az értékes szecessziós gyűjteményt láttán. A becslő ajánlotta, hogy adja árverésre – akár külföldön is –, majd segít neki. Mátyásnak nem volt sürgősen szüksége pénzre, így kivárta az igazi időpontokat. Úgy gondolta, ezzel Erzsébet hozzájárul Piroska eltartásához és iskoláztatásához. Ebből az összegből küldte Erzsébetnek a havi pénzt, és a maradékot betette a nevére egy bankba.
A kötött kabát miatt vette fel Erzsébet megint kapcsolatot Adriennel, ahol az első nadrágokat vették Máriával. Adrien lelkesen szervezte a kötött kabát kivitelezését. Egy későbbi időpontban megkérdezte, hogy Erzsébet akar-e a tervezőtársa lenni, mivel a decemberi divatbemutató után nagyobb összeget kapott egy új kollekcióra, és úgy gondolta, Erzsébet tervezhetne ilyen kötött kabátokat idősebbeknek, míg ő a fiataloknak tervezne ruhákat.
Erzsébetet meglepte a kérdés, és gondolkodási időt kért. Elment Adriennhez, és az otthonában ismerte meg a barátját, Joe-t, a szobrászt. Megígérte, hogy a nyáron kiállítják a szobrait a tó mellett. Mátyással, Piroskával és Andreával, az ötéves unokájával tartotta a kapcsolatot. Andrea nagynagymamának nevezte. Amikor rákérdeztek, miért, elmagyarázta, hogy a másik nagymamája olyan kicsi, hogy a játszótéren még hintázni is tud. Máriából Tómama lett, és egy későbbi időpontban Zitából Zitamama. Büszke volt a sok nagymamájára.
Karácsonykor ismerte meg Szilárd Andreát, és egy zongoraórát adott neki, onnantól ő lett a kislány zongoratanára. Az ünnepek előtt megérkezett János és Patrícia. Mária kiépítette a volt istállót lakóhelynek, de nem mondta el a fiataloknak, mert meg akarta őket lepni vele. Erzsébet főzni és sütni tanult – sajnos nem mindig sikeresen. Karácsony napján mindenkit meghívtak ebédre, Szilárdékat is. Lali talált egy új élettársat, Icut, aki az építkezésen a büfében dolgozott. Ők is ebédre lettek hívva Katival a második ünnepnapon. Icu egyszerű lélek volt. Semmit sem szeretett, illetve nem ismert a feltálalt ételből, csupán rántott húst kért kenyérrel, emellett állandóan WC-re járt, és ezt minden esetben közölte, sőt Lali kíséretét is igényelte, mivel itt egerek is lehetnek.
Patrícia pimaszkodott, és egerek helyett krokodilokat ígért be neki. János viszont kiakadt az örökös ismétlésen, leteremtette, majd bocsánatot kért az anyjától, és elment a szobájukba enni. Ezért viszont Erzsébet lett mérges, és a sajátságos jeges módján kiosztotta Icut, majd kiment a konyhába. Kiderült, hogy Icu állapotos. Mária egyedül maradt a vendégekkel, és mentette a menthetőt. Icu megkérte Erzsébetet és Máriát, hogy neveljék őt, mivel senki sem nevelte, senkinek sem volt fontos, senki sem törődött vele, csak Lalinak lett fontos. Nem ismert rendes főtételt. Az anyja egyedül nevelte a két gyerekét, és dolgozott, így önmagukat kellet ellátni. Szegények voltak, párizsis kenyéren nőttek fel. Erzsébet megígérte, hogy segít neki, de elsősorban önmagán kell dolgoznia, és egészségesen táplálkoznia a fejlődő csecsemőért. Mátyás végre feladta a reményt, hogy Erzsébet visszatér hozzá, és mindenki elfogadta a tényt, hogy Erzsébet most már Máriához tartozik. János még idegenkedett a viszonyuktól, az apja emléke zavarta, de Patrícia segített neki. Mária és Erzsébet összetartozása inkább szerelem volt. Maguk sem értették. Máriát nagyon megrázta a felismerés, hiszen a férje halála óta nem szeretett így többé senkit. Kételkedett, és beszélt erről Erzsébettel.
– Tudod, olykor megijedek. Évekig önálló és egyedül voltam, úgyszólván magányos, most egy fél napot nem bírok nélküled.
– Jobb lenne, ha elmennék?
– Nem, de valahogy nagyobb távolságot kellene tartani.
– Hogy képzeled el ezt egy kétszobás házban?
– Nem tudom.
– Akkor aludjunk mindketten saját szobánkban, nem jövök át hozzád.
– Az talán jó lenne.
Éjszaka egyikük sem tudott elaludni. Erzsébet kiment a konyhába teát főzni. Egyszer csak megjelent Mária.
– Te mit csinálsz itt?
– Teát iszom.
– Van még a kancsóban?
– Van.
Mária is ivott egy csészével. Nem beszéltek, némán nézték egymást, majd Mária indult az ágyába, már az ajtónál volt, amikor Erzsébet megszólalt:
– Mária!
Visszapillantott. Olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy odament, lehajolt, felsegítette a székről, magához szorította, és sírt:
– Nem tudom, nem tudok tőled eltávolodni, nem tudlak elengedni.
Erzsébet hajléktalanévei nem múltak el nyomtalanul. Éjszaka rémálmok gyötörték: Vili vérző fejét tartotta, majd őt kergették baltával, és Emmy halálát újra meg újra átélte. Ilyenkor felébredt, fuldoklott a pániktól, és átment Máriához a franciaágyba aludni. Idővel már le sem feküdt a saját ágyába, csupán Mária mellett érezte magát biztonságban.
Szilveszterkor nagy partit rendeztek az istállóban. Mária vett Erzsébetnek egy drága ruhát, egy párizsi modellt, és Jánosnak egy öltönyt. Jánossal elment karikagyűrűket venni, mert Mária szerint itt volt az ideje hat év közös élet után, hogy eljegyezze Patríciát. Erzsébet viszont Patríciának vett ruhát, mert nem helyeselte, hogy Mária fizet mindent.
Patrícia segítségével talált Máriának egy szép, Indonéziában batikolt, fekete selyem félkabátot. Ekkor beszélt Patrícia a szüleiről: már régen önállóan kellett neki dönteni, így nevelték. Pillanatnyilag Londonban él az apja, és már új családja van. Az anyja egy ázsiai körútról a partnerével küldözgeti a fényképeket e-mail-en. A szeretetet, az igazi összetartozást Máriával és Jánossal élte meg, és most Erzsébetet választotta pótanyának.
Emmy édesanyját is meglátogatták. Amíg Mária az erkélyen mesélt neki Emmy haláláról, Erzsébet a kisebbik fiút, Gyuszit tanította számolni. Meghívták őket az ünnepek után Sukoróra. Péntek lévén Erzsébet ötlete volt, hogy menjenek el a zsinagógába egy szertartásra, és Zitát is megkérdezték, hogy velük tart-e. A zsinagógában találkoztak Péterrel és a családjával. Eszter felfedezte Erzsébetet, és megbeszélték, hogy Erzsébetet orgonálni tanítja. Péter odavezette a rabbihoz, aki ismerte a szüleit. A szilveszteri előkészületnél Zita felajánlotta a segítségét. Erzsébet táncot akart tanítani, mivel kiderült, hogy Mária, János és Patrícia nem tudnak táncolni. Zita és Mátyás jól táncoltak, így őket kérte meg a táncok bemutatására. Mátyás felfigyelt Zitára, és megkérdezte, hogy esetleg nem akarnának-e ők is egy pár lenni. Zita nem válaszolt azonnal, mert mielőtt belement volna egy kapcsolatba, el akart valamit mesélni. Január elsején Mátyás hazakísérte, és akkor elmondta a történetet. Fiatalon beleszeretett egy olasz katolikus papba. Állapotos lett tőle, és elutazott Báriba, ahol a pap élt. Ott született meg a kisfiuk, Marco. A gyerek gyenge volt, fogyatékos, és kilenc hónaposan meghalt. Soha többé nem volt szerelmes, és senki nem tudott az olasz élményéről, még Erzsébet sem. Mátyást felkavarta a történet, és kérte Zitát, engedje meg, hogy valamit még jóvá tegyen azon, amit egy másik ember elkövetett rajta. Zita úgy vélte, próbálják meg, és meghívta másnap ebédre.
A karácsonyi időszaknak január 6.-án vége volt. Az utolsó estén Fehérvárra mentek egy orgonahangversenyre a Szent Lőrinc templomba, ott megismerkedtek az orgonistával, Hedviggel. Máté az önkormányzat főnöke is ott volt a feleségével, Katalinnal, akinek nagyon tetszett Mária kötött kabátja. Elmentek Takács plébánossal és Hedviggel, Mátéval és Katalinnal még valamit inni, és Erzsébet megkérdezte, hogy gyakorolhatna-e a templom orgonáján. Takács plébános nemcsak beleegyezett, hanem örült is, abban a reményben, hogy olykor majd kíséri a közösség énekét. Katalin megrendelt magának egy hasonló kabátot, mint Máriáé, ünnepélyes alkalomra, és Hedvig is szeretett volna egyet. Ott, a helyszínen tervezték meg a modelleket, mindenkinek a személyisége és kívánsága szerint. Ekkor derült ki, hogy Mária fest, és Máté lelkesen érdeklődött egy kiállítás iránt. Február közepére tervezték a portugál útjukat.



Faro

Ránézett a taxiórára, és fizetett. Fernando, a taxisofőr – már házi sofőrről lehetett beszélni – megérdeklődte, hogy mikor jöjjön érte.
– Telefon – mondta Erzsébet, és kiszállt.
Fernando még utána szólt – valószínűleg azt, hogy üdvözli Máriát. Csak Máriát értett: mindig ezt mondta a búcsúzásnál. Február vége volt, de legalább huszonkét fok a napon. Feltette a napszemüvegét, mert vakította a fény, ahogyan a kórház fehér fala visszaverte, és indult a bejárat felé. (Minden kórház egyforma, gondolta. Fehér tömbök, egyik magasabb, mint a másik, ablakok, balkonok, folyosók és feliratok. Talán mégsem egyformák, ha a Budapesti hajléktalankórházra gondol. Ez itt Faróban nagyon szép, jól felszerelt, úgynevezett EU-konform.) A nagy bejárati üvegajtó tükrözött, és mögötte észrevett valakit, akit valahonnan ismert. Egy idősebb, csinos, magas hölgy jött vele szembe. (Honnan ismerhetném?) Fűzöld, combig érő vászontunika volt rajta, kilátszott alóla egy napsárga, vékony pulóver ujja, és a nyakkivágásnál is. Bőrből fonott öv a derekán, és fehér nadrág. A haja félhosszú, ősz, napszemüveg, zöld díszítésű bőrszandál a lábán, a vállán táska ugyanezekben a színekben. Úgy meglepődött, amikor rájött, hogy önmagát látja, hogy megállt, és a tükörképet nézte. Mikor látja magát egészben? Soha. Nincs ekkora tükrük Sukorón.
Érdekes, amióta itt, Portugáliában vannak, mindenütt doktornőnek szólítják. Régebben soha nem használta a doktor titulusát, de le kellett adni az igazolványát a szállodában, és attól kezdve doktornő lett, a kórházban aztán folytatódott. Őt is idehozták a balesetük után, és az igazolványa megint doktornővé avatta. Igaz, hogy egyszerűbb volt nekik kimondani, mint a Schwarz Erzsébetet. Ezt kellett megszoknia, de még nehezebb volt az illedelmes, tisztelettudó viselkedésüket elfogadni: úgy kezelték, mint valami felsőbbrendű lényt. Mária aztán elmondott neki egyet s mást Portugália fejlődéséről. Még negyven éve nem volt az iskolában több, mint öt osztály, amennyiben egyáltalán iskolába jártak. A nyolcvanas évek végén lett a nyolc osztályos elemi iskola szigorúan kötelező.
Mária sokat tudott Portugáliáról. Európa szegényházának nevezték. Az Unióba úgy jutott be, hogy Spanyolország, mint az óvodás kistestvérét, kézen fogva bevezette. Pedig milyen fontos és nagy szerepe volt a történelemben! Az Újvilág felfedező népéhez tartozott. I. Denis király a templomosok üldözésének idején menedéket adott 200 templomosnak, és új lovagrendet alapított, a Krisztus Lovagrendet. A Templomosoknak állítólag már volt térképük Amerikáról. Tengerész Henrik kiképző iskolája és csillagvizsgálója itt van Sagresben, a Szent Vince-fokon. Nagy volt Portugália múltja! Brazíliában nem véletlenül beszélnek portugálul. Meg lehet szállni Tengerész Henrik által épített kolostorban – Mária szeretett volna, de kitörtek a tavaszi viharok, így már magán a földnyelven is lehetetlen volt a tartózkodás. A hullámok öt, tíz méterrel magasabbra csapódtak a hatvan méteres sziklafalakon. Megragadó, ijesztő élmény volt Európa határán, a világ végén állni, a Földközi-tengert és az Atlanti-óceánt megélni. Ilyen időben mégsem akartak ott aludni, ezért Visszamentek Lagosba, a szállodába.
Mária persze megint egy drága szállodát választott. Védekezett ő, de nem ért el vele semmit, csak annyit, hogy a tervezett útról – Gibraltárra, és utána át Afrikába egy éjszakára – le tudta beszélni. Autóbalesetük a Sierra de Monchique-be vezető úton történt. Mária gerince megsérült, és kórházba került. Erzsébet átköltözött Faro közelében egy kis panzióba. A kis panzió bőven elég volt aludni, miután jóformán Mária mellett töltötte a kórházban a napokat. Inkább taxizott, az átköltözésnél is Fernando segített nekik. Bement a kórház halljába. A recepciónál már ismerték, és üdvözölték, mint doktornőt. Felment az ötödik emeletre, de Mária szobája üres volt. Kint a folyosón egy ápolónő tájékoztatta, hogy másfél óráig fizioterápián és gyógyfürdőben van. Erzsébet tudta, hogy nem ez volt program, de nem kísérelt meg utánakérdezni, mivel úgysem értette volna a választ. Lement a kávézóba egy kávét inni és valamit enni. A kórház kertjében a teraszon ült. Maga a kert már egy élmény volt. Meleg, száraz a levegő, és mindig fújt a szél. Olyan fény, aminek íze is volt, és nem csak a virágok illatát hordozta.
Eszébe jutott szilveszter délutánja, amikor otthon egyedül ült a tó partján. Nem is volt olyan régen, még két hónapja sincs. Elment akkor bevásárolni, mert annyian voltak a konyhában, hogy mozdulni sem lehetett, és kellett még tejszín meg savanyú uborka. Nem ment rögtön haza. Elindult a tó déli partján; egy kicsit egyedül akart lenni. Hó feküdt a fák alatt, benne kutyák lábnyoma, és sok-sok madárláb misztikus, cirkalmas rajza. Odanézett a tó dombos oldalára. Látni innen a diófát? Talán, de nem tudta, hogy hol keresse. A tó vize be volt fagyva, és a sárga nádszálak között szürkén, acélosan csillogott a jég. Egy napos helyen száraz volt egy pad ülése, de hideg. Leült. Az elmúlt évre gondolt, a nagy változásra, amit Mária hozott az életébe. Emmy születésnapja, Vili halála. A nyár… az a boldogságot, otthont hozó, meleg nyár. Emmy nem volt; még mindig nem értette. Vagy talán, mint az őrangyaluk kíséri a lépéseiket? Nézte a tájat, a nagy, csupasz ágú fákat az enyhén felhős ég alatt. Mindent eláraszt a fény, őt is Mária burkolja be a szeretete fényével. Akkor, ott a tó partján írt neki két SMS-t.
Kinyitotta a mobilját, megkereste, és elolvasta. Ez állt ott: „Te vagy a fény, ami körülvesz. Szereteted aranyszárnyként ölel és beburkol. Fogsz, viszel, és veled repülök a sugarakon. Te vagy a meleg, ami véd. Tüzed lángra gyújt. Szeretlek. Ha ezerszer mondanám, százezerszer, még mindig kevés lenne. Egyetlen, örök szerelmem.” Kicsit később írt még egyet: „Máriám, drága, drága Máriám, ahol hozzám érsz, mindenem ragyog, ha csókolsz, rózsák virágoznak. A nap veled süt, a csillagok velünk táncolnak, és a holdnak nincs kedve felkelni, amikor nem lát minket. Angyalok fogják a kezünket. Te vagy az élet.”
Maga is csodálkozott a szövegen. Később Mária elmondta neki, hogy ott, a konyhában sírva olvasta, mire leállt a munka, és mindenki ijedten őt nézte. Elolvasta nekik is. Tudta, hogy nem kellett volna, de valahogy joguk volt rá, hiszen nekik is el kellett viselni a szerelmüket. Érdekes, hogy Mária és ő mennyire különbözők. Mária spontán, gyors és nagyon önálló. Nem sokat gondolkodik a döntésein. Igaz, ő is önálló, de csendesebb és megfontoltabb. Egyszer megkérdezte tőle:
– Hová sietsz állandóan?
– Intézni a tennivalót, előre haladni – volt a válasza.
– Gondolod, nem jutsz előbbre, ha nem rohansz?
– Ilyen az éltet.
– Igen, de rohanás iránya a halál. Oda nem kell futni, még járókerettel is odaérsz.
Már a kinézetük is egymás ellentétje. Ő magas, vékony, szürke a szeme és a haja erősen őszül. Mária, mondhatnánk, inkább szögletes, bár ez nem szép kifejezés rá. Egyszer azt mondta:
– Rajtad minden karcsún egybefolyik, mint egy vázán, hozzád képest én egy négyszögletes tégla vagyok.
– Ilyen puha tégla, még nem égettek ki? – kérdezte ő nevetve.
– Most égetnek!
Az arca a jellegzetes magyar vonásokat tükröz, míg neki ovális volt az arcformája. Kissé magasabban van a járomcsontja, a szeme barna és most már festi haját, de az igazi hajszínére, a középbarnára, nála alacsonyabb, és a csípője szélesebb. Mindig rendesen felöltözve, finoman sminkelve és megfésülködve jelenik meg. Egy csinos, ápolt idősödő hölgy. Pongyolában csak otthon, amikor egyedül vannak, ül reggel az asztalhoz. Azt lehetne gondolni róla, hogy gátlásos, frigid, pedig attól olyan messze van, mint ide az Északi-sark. Ruhái tökéletesen illenek a lényéhez és az alkatához. Nem nézi az árukat, kiválasztja, felpróbálja és megveszi, még akkor is, ha túlhúzza a bankszámláját, mint amikor neki a galambszürke párizsi modell ruhát vette. Spórolás számára egy idegen fogalom. Neki önmagának sok-sok éven át fillérre be kellett osztani a pénzt, amit annak idején Mátyástól kapott. Máriát nem lehet fékezni, amikor belódul. Két különbözőbb embert, mint ők ketten, keresni kellene, és mégis összetartoznak, sőt végtelenül szeretik egymást. Így van ez a mai napig, és a balesetük még megerősítette a kapcsolatukat. Most itt, ebben a fényes, illatos szélben ül. Mindenütt, ahol jártak, ez a meleg szél kísérte őket. Kicsit vigyázni kellett vele, mert fejkendő nélkül megfázotthatott a fülük és a torkuk. Mária ezt is tudta, és már az első napon vett kendőket. A szalmakalap kilátástalannak bizonyult. Szépek a kendők, de amikor először kötötték be a fejüket és egymásra néztek, kitört belőlük a nevetés.
– Örülj, hogy nem egy halász özvegye vagy, mert akkor csupán feketét viselhetnél! – biztatta Mária.
– Te vagy özvegy! – replikázott ő. – Neked jár a gyászruha.
– Soha nem viseltem feketét, másképpen gyászoltam – felelt halkan.
– Tudom, drágám.
A kertben virágoztak a gyümölcsfák. Fügefa, gránátalmabokrok, banáncserje és egy hatalmas agávé. A mimózasövényen kecses, hosszú száron hintáztak a filigrán levelek sok-sok golyószerű, sárga virággal. Egy kis mandarinfa állt a kert közepén, gyümölcsei sárgán villogtak a sötétzöld, kemény levelek között.
Arany almák! – mosolygott Erzsébet. Egy kolostor fallal védett kertjében látott először mandarinfát. Felülről tekintettek le rá, és elvarázsolta a kis fa szépsége. Nézte, nézte, és nem tudott betelni a látvánnyal; olyan volt, mint egy megnyilvánulás, egy csoda! Sírni kezdett. Mária nem értette.
– Még sok mandarin- és narancsfát fogunk látni. Miért sírsz?
– Nem tudom. Ez a Kis herceg szindróma lehet a rózsájával. Egy a kiválasztott!
Tényleg sokat láttak – hatalmas ültetvényeket –, de többé ilyen élménye nem volt, mint ennél az egyetlennél. Még most sem érti, hogy mi történt akkor vele, csak azt tudja, hogy soha nem fogja elfelejteni, és másképpen eszi mostantól a mandarint.
Egy levest, kevert salátát és hat grillezett garnélát hozott magának. Amennyiben valaki karácsonykor azt mondta volna, ahogy egyszer majd előszeretettel eszik rákot, kinevette volna. Egy halászkikötőben ettek garnélát. A partra húzva feküdtek a csónakok. Az egész partszakasz halszagú és piszkos volt. Egyszerű faszenes rácson szardellák és garnélák sültek. Mellettük, egy kinyitható campingasztalon kenyérszeletek és egy paradicsomos, majonézes mártás kis vödörben, műanyag kanállal. A rákok és a szardellák ára papírtáblára volt az asztalra felragasztva, csak hatot vagy egy tucatot lehetett venni. Ezen csodálkozott, de Mária kinevette:
– Nem képzeled, hogy valaki egyet vagy kettőt kér? Nagyon kevés az ehető része. Egyél garnélát, nagyon finom!
– Nem!
Mária nem törődött vele, vett kétszer hat garnélát papírtálcán, a mártásból tett mellé, és egy szelet kenyeret. Leültek a padra egy gyalulatlan deszkaasztalhoz. Erzsébet nézte a papírtányéron fekvő kis rákokat – még a szemük és a csápjaik is láthatók voltak. Mária megunta a tétovázását, felvett egy garnélát a tányérjáról, kettétörte, és a farka oldalát a kezébe nyomta:
– Itt ezt a fehér húst szedd ki belőle!
Kipiszkálta, a mártásba tunkolta, ahogyan Máriától látta, és halálmegvető bátorsággal a szájába vette. Tényleg nagyon finom volt! Nem hal-, inkább mandulaízű.
…