Sibylla tükre

Ki volt Sibylla?

Sibylla, kit a legnagyobbak – Giotto, Raffaello, Michelangelo – idéztek meg újra, századok múlva?
Sibylla, kinek emlékét a mai napig a Sixtus–kápolna freskói őrzik…
Sibylla, kinek képe rákerült a genti oltárra, melyet a nácik raboltak el, Hitler parancsára…
Sibylla, kinek arcát halandó nem látta még soha…
Sibylla, ki hegyek mélyének végtelen üregében élt… rideg sziklafalak közt rejtezett, mégis ismerte az emberi szíveket…
Sibylla, aki ismerte a titkos vágyakat, a legszörnyűbb bűnöket és félelmeket…
Félték… tisztelték…
A hatalmát.
Mikor élt? Honnan jött? De legfőképp, hová lett?
Sibylla… kinek haláláról nem szól krónika.
Sibylla, aki tudta, mit hoz a holnap…
Szerelmet vagy bánatot… békét vagy háborút… életet vagy halált…
Sibylla, aki a holtak világát is látta.
Mi lett jóslatainak, a Sibylla-tekercseknek sorsa?Melyekben nemcsak Róma, a Birodalom, hanem az egész világ sorsát megírta?
Tomboló tűzvészben, lobogó lángokban pusztultak volna?
Ki volt Sibylla, ki uralkodni tudott ember és természet felett?
Ki volt valójában a Sibylla?


***

A sienai katedrális

Az októberi éjszakák már hűvösek voltak, a nappalihoz képest sokat esett a hőmérséklet, ezért Letizia farmernadrágot és egy magasnyakú, cipzáros fekete pulóvert vett fel, mikor George-dzsal együtt kiültek a medence partjára. A pincérek meggyújtották az asztalon lévő gyertyákat, amelyek meghitt, meleg fénnyel sugározták be az éjszakát. Ezúttal mindketten Limoncellót ittak.
 – Hát akkor kezdjük az elején! – Letizia kinyitotta a laptopját. – Szeretnék minél többet megtudni az egész történetről.
– Az elején? – vonta fel a szemöldökét George. – Ez mindjárt egy igen jó kérdés: hol a történetünk eleje? És vajon hol a vége?
– Drága George, így nem fogunk előbbre jutni! Maradjunk annyiban, hogy majd én kérdezek, és te pedig válaszolsz, jó?
– Rendben, feltéve, ha később fordulhat a kocka!
– Rendben, megígérem, hogy utána te is kérdezhetsz tőlem…
– Amit csak akarok? – csapott le George.
– Majdnem – mosolygott Letizia. – Allora! A Sibylla-tekercseket kell megkeresnünk, mint kiderült. Persze jobb lett volna, ha a professzor már az elején elárulja, de ezt most már hagyjuk. Képzeld, nemrég jöttem rá, hogy pici korom óta ismerem a Sibylláidat!
– Hogy érted ezt? – kérdezte George meglepetten.
– Sienában születtem, George! Ott nőttem fel, és szinte mindennap bementem a katedrálisba!Anyámmal sokat ültünk ott…
Különösen apa halála után –tette hozzá gondolatban Letizia.
– Persze… a sienai Santa Maria Assunta katedrális híres márvány pavimentuma!
– Szóval megkértem anyámat, hogy fényképezze le nekem alaposan a padlózat Sibylláit és küldje át. Közben a neten is megkerestem és lementettem a képeket, úgyhogy tessék, itt van minden!
– Látom, anyukád külön lefényképezte a latin szövegeket is. Ez nagyon jó! Dicséretet érdemel ez az alaposság!
– Majd megmondom neki. Ami egyből szembeötlő számomra, az az, hogy ezeknek a Sibylláknak nem tekercsek, hanem könyvek vannak a kezében!
George szorosan Letizia mellé húzódott, és együtt nézték a képeket.
– Úgy van, ezek könyvek, sőt úgynevezett kapcsos könyvek, nem tekercsek, bár ennek a szép fekete Sibylla Lybicának mintha egy tekercs is lenne a bal kezében.
– A jobb kezében viszont könyvet tart, és a többi Sibyllánál is könyv van. Ez nem furcsa szerinted?
– Nézd, ha beírod a keresőbe, úgy is megtalálod őket, hogy Sibylla-tekercsek, és úgy is, hogy Sibylla-könyvek, latinul „Libri Sibillini”. Ha a Sibyllák tényleg léteztek, akkor a jóslataik eredetileg valószínűleg tekercs formájában voltak, vagy papiruszból vagy pergamenből. Szerintem inkább papirusz lehetett, mert bár a pergament már jóval korábban is ismerték, a rómaiaknál igazából csak az i.e. 2. századtól terjedt el.
A pergament állati bőrből készítették, éppen ezért jóval strapabíróbb volt, mint az igencsak sérülékeny papirusz. Ezenkívül sokkal könnyebben is lehetett beszerezni, ráadásul mindkét oldalára lehetett írni. Persze az is lehet, hogy papirusz- és pergamentekercsek is voltak egyszerre. Az egyiptomi Halottak Könyvét például papiruszra írták, a Tóra-tekercseket pergamenre, a Holt-tengeri tekercseket pedig erre is, arra is, sőt az egyik barlangban még vörösréz tekercseket is találtak. A lényeg, hogy már a rómaiak idejében, különösen a császárkorban, igen elterjedtek voltak az úgynevezett kódexek.
– Azt hittem, a kódex a kereszténységhez kapcsolódó fogalom! – vetette közbe Letizia.
– Igen, a mi fejünkben most már igen, de voltaképpen kódexek már az antik időkben is voltak. A kereszténység sok mindent az ókoriaktól vett át, főként a rómaiaktól. Maga a kódex szó is latin eredetű, azt jelenti, hogy fatábla.
– Fatáblára írtak? Mint az íróvesszővel a viasztáblára? Vagy arra véstek?
– Kezdetben igen, és a fatáblának volt viaszolt és nem viaszolt formája is. A Vezúv ’79-es kitörése után például nagyon sok viaszolt fatáblát találtak. A fatáblákat aztán össze is fűzték, és így olyan lett, mint egy leporelló.
– Akkor ez nem teljesen olyan, mint egy középkori kódex.
– Várj egy kicsit, Letizia! A rómaiak kitalálták, hogy a fatáblákat pergamennel helyettesítsék, és a császárkorban már ezek a pergamenkódexek terjedtek el a papirusztekercs ellenében. Tudjuk, hogy Homeros, Vergilius, Ovidius, Cicero, Livius művei voltak a legolvasottabbak kódex formában. Mondhatjuk azt, hogy körülbelül a 4. század végére a kódex felváltotta a tekercset. Persze olyan is volt, amikor a tekercsek, a fatáblák és a kódexek egyidejűleg léteztek. Végül a tekercsek a középkor folyamán szinte teljesen eltűntek, addigra jórészt kiszorította őket a kemény fedéllel, azaz a jóval erősebb védelemmel ellátott kódex. A hivatalos dokumentumokat, birtok- és címadományokat, okleveleket még később is tekercs formátumban írták. Egyesek szerint a keresztényüldözés idején már sokkal praktikusabbnak bizonyult, könnyebb volt elrejteni és könnyebben lehetett tárolni, mint a tekercset. A pergamen után, úgy a 9. században pedig jött a papír! Egyébként a legértékesebb kódexeket még később is pergamenre írták, általában bőrrel bevont, fém kapcsokkal összefogott két fatábla közé szorítva a lapokat, ez volt a kódex. Ilyen kapcsos könyvek, vagy kódexek láthatók a sienai katedrálisban a Sibyllák kezében, hiszen a dóm valamikor a 13–14.
században épült, tehát a középkori felfogást tükrözi vissza.
– Értem – bólintott Letizia, és elgondolkodva kortyolgatott az italból.
– Szóval, még egyszer kérdezem, hol kezdjük? Az elején? De hol van az eleje? Mert ez most egy tipikusan in medias res kezdés volt, pontosan a dolgok közepébe vágtunk! – nevetett George felszabadultan, amihez valószínűleg a Limoncellónak is köze volt. Letizia látta rajta, hogy most végre a saját közegében van, hiszen kedve szerint beszélhet olyan dolgokról, amelyek igazán érdeklik.
– Nézzük csak meg közelebbről, hogy mit mondanak nekünk a te Sibylláid! – mondta George felvillanyozódva, és átvette a laptop egerét Letiziától. – Mit olvashatunk például ezen a feliraton? – Rákattintott a képre, amelyen egy nyitott szárnyú szfinx tartott egy kőtáblát, rajta egy vésett szöveggel, és felnagyította a betűket. – „Ipsum tuum cognosce Deum qui Dei Filius est”, azaz „Ismerd meg magát az Istent, aki az Istennek fia”. – Nyilván nem véletlenül választották ezt a jelmondatot, hiszen a mellette álló alak a Sibylla Delphica, azaz a delphoi Sibylla, más néven Pythia.
– Pythia? Emlékszem ezzel kapcsolatosan valami történetre, de csak nagyon haloványan.
– Pythón, a sárkánykígyó, a Sötétség, akinek a neve azt jelenti, hogy „a rothadó”, el akarja pusztítani a Fényt, azaz Apollónt. Csakhogy végül Apollón öli meg őt, és Delphoiban a hegyek mélyére veti a tetemét. A meggyilkolt kígyó mérgező lehelete és lassan bomló tetemének bűze még sokáig feltör a mélyből, és a Pythia, aki nevét a sárkánykígyóról kapta, ezektől a kigőzölgésektől esik extatikus kábulatba. Erre a történetre alapozva, Apollón győzelmének emlékére alapították később a pythoi játékokat is.
– És a piton kígyó?
– Úgy van! A mitologikus szimbolikát sokszor használják a tudósok is, gondolj a Pygmalion-effektusra, a Tantalos-szituációra, vagy az Oidipos-komplexusra. Visszatérve a Pythiára – folytatta nagy hévvel George –, mint köztudott, a delphoi jósda szentélyének homlokzatán ez a jelmondat állt: „Gnóthi szeautón!”
– Ismerd meg önmagadat! – vágta rá Letizia.
–! Örömmel látom, hogy sok minden megmaradt a klasszikus tanulmányaidból! Latinul ez úgy hangzik: „Nosce te ipsum!”. Helyette most a sienai feliraton mi áll? „Ipsum tuum cognosce Deum!” Ismerd meg az Istent!
– Mindenesetre jól mutatja a középkori mentalitás orientációját…
– Pontosan! Mindennek a célja: Isten! Ugorjunk csak egy másik képre! Itt van például a Sibylla Albunea vagy Tiburtina szép, fiatal lány képében. Nézzük csak az ő szövegét. Nézd, egy angyalka tartja a fejével. „Nascitur Christus in Betlehem.” „Meg fog születni Krisztus Betlehemben.”
– Azaz a Sibylla megjósolja Krisztus születését!
– Vagy itt van a Sibylla Cumana. Látod, őt öregasszonyként ábrázolják, mert ő lehetett talán a legősibb Sibylla!
– Akinek a szövegét két pufók angyalka tartja?
– Igen, az! A talpánál is van valami: „Sibylla Cumana cuius meminit Virgilius eclog. IV.” vagyis a cumae-i Sibylla, akit Vergilius a IV. eclogában említett, és az ő szövege. Hát ez bizony Vergilius szövege! „Ultima Cumaei venit iam carmini aetas Magno ab integro saeclorum nascitur ordo Iam redit et Virgo redeunt Saturnia regna Iam nova progenies caelo dimittitur alto.” – George a képeket az asztalra tette, és a keresőbe beütötte: Vergilius, IV. ecloga. Egy perc, és ott volt előttük a teljes vers. – „Íme, betelt az idő, amelyet Cumae dala jósolt: Újraszületve az évszázak roppant sora tárul. Eljön a Szűz ismét, már jön Saturnus uralma, már a magasságtól küld új ivadékot a mennybolt.” Úgy gondoltam, hogy mégiscsak jobb egy műfordítást meghallgatnod.
– A Szűz érthető, de miért pont Saturnus uralma?
– Hát, ez most elég messzire vezet – George beletúrt a hajába –, de nem bánom, kezdjünk bele! A saturnusi korszak a római mitológiában a boldog időkre, az Aranykorra utal, amelyet keresztény terminológiával Paradicsomnak nevezhetnénk. A tökéletes boldogság és harmónia állapota. Jórészt a IV. ecloga
miatt tartja a középkori gondolkodás Vergiliust olyan nagy becs­ben, hogy Dante a Divina Commediában őt teszi meg vezetőjévé. Maga Vergilius kalauzolja a Purgatóriumon és a Pokol bugyrain át, mivel úgy vélték, hogy itt egyértelműen Krisztus születésére utal.
– Azaz voltaképpen Vergilius egy próféta, sőt lehet, hogy ő az egyetlen hiteles próféta ebben a történetben!
– Tényleg annak kellett lennie, mert i.e. 19-ben halt meg a mai Brindisiben. Mások szerint azonban az „isteni, szent gyermek”, akinek az eljövetelét hirdeti, aki meghozza majd az Aranykort, nem más, mint Marcellus, Augustus nővérének, Octaviának a fia. Mivel Augustusnak három házasságából egyetlen fiúgyermeke sem született, Marcellusra akarta hagyni a birodalmat, aki azonban fiatalon meghalt. Augustus ezért Agrippával osztotta meg a hatalmát, később bonyolódott az öröklés folyamata, de a lényeg az, hogy végül Lívia fia, Tiberius lett Augustus örököse – de ez most bennünket pillanatnyilag nem érdekel.
– Eszembe jutott valami, szerintem az sem lehet véletlen, hogy az olasz keresőprogram neve is virgilio! – vetette fel Letizia.
– Perfetto! Vergilius vezet minket még ma is a Purgatóriumon és a Poklon keresztül!
– Egészen a Paradicsom bejáratáig? – kérdezte mosolyogva Letizia.
– Az attól függ, kinek mit jelent a Paradicsom. – George mélyen magába szívta a lány parfümjének illatát, aztán visszafordult a képernyő felé.
– Itt van a Sibylla Phrygia, ő egy nyitott könyvet tart a kezében, lássuk csak! „Solus Deus sum, et non est alius Deus.” Én vagyok az egyetlen Isten, és rajtam kívül nincs más Isten. Ez aztán a világos beszéd! – kiáltott fel George.
– Azt mondod, hogy az antik Sibyllák a középkori felfogás szerint a kereszténység előhírnökei?
– Úgy van, azaz – de ez csak az én elméletem – úgy gondolom, hogy az évszázadok, sőt évezredek során… Nézd, ha minden igaz, akkor az első, a legelső, legősibb Sibylla az Erythrai-i Sibylla volt, aki úgy az i.e. 19. században született, majd onnan Cumae-ba vándorolt, és ókori források szerint a trójai háború idején már hétszáz éves lehetett. Szóval, az idők során a Sibyllák létezése, a bennük való hit nagyon mélyen belegyökerezett az ókori emberek gondolkodásába, hiszen azért, mert a kereszténység államvallássá lett, attól még sokan hittek a régi, pogány istenekben, nem tudták őket az egyik pillanatról a másikra kiirtani! Nézd meg az Artúr-legendát! Artúr keresztény király, aki a pogányok ellen harcol, mégis tisztelettel adózik a Tó Asszonyának, aki összekovácsolja a kettétört Excaliburt! Ez az az időszak, az átmenet, amikor még együtt él a régi és az új, mert a régi hitvilág nagyon erős, a természettel való közvetlen kapcsolatból ered, és nagyon mélyen átitatta az emberi lelkeket!
Letizai George-ra nézett és hirtelen rájött, hogy az első szempillantásra rideg férfit micsoda szenvedély, micsoda belső tűz hajtja, mert hisz valamiben. Az arca veszített szokásos merevségéből, a belső tűz meglágyította a vonásait, vonzóvá és titokzatossá tette.
– Tehát a Sibyllák tovább élnek – mosolygott Letiza.
– A kereszténység sem tudja őket kiirtani! Más, finomabb, jól ismert módszereket választ, beolvasztja őket a rendszerbe, transzformálja, krisztianizálja őket! Nézd csak meg például van Eyck oltárképeit! Úgy állítja be, mintha ők lennének a kereszténység Krisztus előtti hirdetői! Zseniális fogás!
– De a lényeg mégiscsak az, hogy a Sibyllák tovább élnek.
George Letiziára nézett és csodálkozva, mintegy gépiesen megismételte a szavait:
– Igen, a lényeg az, hogy a Sibyllák tovább élnek...