A pad

Versek

Lápi tündér

Karcsú szépség, egy lápi tündér
a sejtelmes dunakeszi mocsárban,
Árnyékát a fák között akkor látod,
ha hiszel még a csodákban.

Őt magát sose látod, de bizton tudod,
ott van ő a víz alatt, ahol a víz fodrozódik,
lent a mélyben ott halad.

(Dunakeszi, 2024. december 27.)



A padról

A Margitsziget a kedvenc helyem,
hol a romantika padját leltem,
Megihletett az a pad engem,
bár a nevet rá nem én tettem.

Amikor először, ott a Duna partján
rábukkantam,
csak álltam előtte és küldtem neked
egy vicces, pár soros lovagos verset,
Mire te válaszul írtál a padról
egyet…
ami nekem nagyon tetszett,
így a pad engem is megihletett.

Azóta számos verset írtunk róla,
nem is értem, hogyan lehet,
hogy egy közönségesnek tűnő
kis sétánypad már ennyi
versünkben kapott főszerepet.

Tudom, hogy neked mást jelent
az a vörösre festett pad,
mint nekem,
Mert bár te adtad neki a nevét,
viszont csak én tudom a helyét.



A padon

A Margitszigeten, azon a piros padon,
mit te a romantika padjának neveztél el,
Üldögéltem egy keveset
az esti séta végeztével.

Nem volt senki a közelemben,
csak én voltam ott elveszetten.
Eszembe jutott ott a versed sora,
a gebednek szó pont illett oda.

Egy jelkép lett az a piros pad,
felruháztad a romantika erejével,
Nem tűnik ott álom képzelgésnek,
ha arról a Dunával szembenézel.

Ezt éreztem ott a padon,
de megborzongtam… hűvös szél
kerekedett, s felállva a padról
az érzésnek hirtelen vége is lett.



Pad társak

Ó, milyen magányos vagyok! –
szólt a pad,
és rögtön elhatározásra jutott. –
Úgy hiszem, itt az ideje, hogy társam legyen,
s ne magányosan álljak itt…
a Margitszigeten.

Hogy olyan legyen, mint új korában,
fess, tetszetős,
tüstént kért Istentől egy kis esőt,
Majd kérte a kóbor szelet,
pirosra festett ülőkéjét szárítsa meg,
hogy oly szép, fényes legyen,
mint a kristályüveg.

Miután így kicsinosította magát,
feltépte két vaskos betonlábát,
döngő léptekkel elindult…
Megkeresi ő a társát, akárhol van,
láttára majd betonszíve is megdobban.

Úgy képzelte, ha megtalálja,
lecövekel majd szemben vele,
de tőle egy-két lépésnyire,
hogy lássa imádott pad társát,
és mindketten egyformán hallják
azon szerelmesek sóhaját,
kik őket választották.

Ment a pad, ment a szigeten át,
őrangyala rádobta csillagporát,
Mert támogatják azt ott fent,
ki tiszta szívvel létezik itt lent.

A padok meghallották szándékát,
mindenféle bókokkal csábították,
Ígértek neki holdfényes fantáziát,
nagyszerű Duna-parti romantikát.

De a padra nem hatottak bájaik,
tudta, ő nem ilyenekre szomjazik,
Összevissza haladt a sziget útján,
tervek nélkül lépegetett spontán.

Már majdnem feladta a reményt,
mikor a romok közeli parthoz ért,
Keskeny, kissé kopott pad állt ott,
de támláján festett napocska volt.

Vidám pad a Duna felé fordulva,
a természetes fényével bevonva,
Őt kereste döngő léptű padunk,
ideje őket magukra hagynunk!



A pad újra…

A vörös, mint a régi rendszer… jó meglátás…
de nekem egészen más…
energia (tűz) és erős érzelmek: harag, szerelem.
A test öregszik… nem tudjuk nem látni,
de a lélek szabad, az mindig képes megújulni…
…ha akarjuk.
A padra ne ültess ostoba csitriket,
a romantika padjára az üljön, ki szerelmes,
nem számít, hogy hány éves.
A pad mellett a barnás leveleket,
s mit jelképeznek,
az elmúlt időket, elmúlt szerelmeket,
fújja a szél a Dunába,
vigye őket a folyó messze tájra,
árnyuk a jelent már ne bántsa.



Lelkem darabja

Duna-part… mélázva nézem a szürkéskék vizet…
a sziget borzongató a hidegen szitáló ködben.
Ott állok, hol a lelkem darabja odaveszett.
Pedig éppen, mikor elvesztettem,
nem is jártam a közelben.
Mégis ott…
Ki látta? Te láttad? És te? Kérdezgetem…
De mindenki csak nemmel felel.
Talán elsodorta a folyó egyik tajtékos hulláma,
játszi könnyedséggel vitte tova. De hová?
Vajon egyszer visszahozza?
Vagy elsöpörte végleg az idő sodra?
Isten veled, lelkem e darabja…
Te, ki olvasod e sorokat!
Ha megtalálod, tedd arra a piros padra!
Mikor arra járok, visszatérhessen, hova való…
…magamba.



Az a vörös pad

Azt a vörösre festett padot keresem
a szigeten,
de nem lelem… sehol sincs…
a helye ott áll üresen.

Végül megtudom az okokat,
a padot tönkretette egy bulizó csapat.
Elvitték hát javításra,
újjá fog majd születni,
új támla és újonnan festett vörös,
Honnan is tudná bárki, hogy a tudat
az én szívembe tőrt döfött.

Új lesz a pad vörös fénye és büszkén néz
majd mindenkire,
Csak én fogom sajnálni, hogy már nem
a régi… sem a pad,
sem az, amit jelentett… a hangulat.



Széljegyzet a padhoz

Régóta nem jártam a Margitszigeten,
hát most újra itt vagyok,
Itt állok a vörösre festett pad előtt,
hol a pad története kezdődött.

Mi olyan különleges ebben a padban?
Hisz’ pont olyan, mint a sziget többi padja…
Ám most másképp nézek rá, mint eddig.
Szerelem? A sétányt vércseppek festik…
hibiszkusz virágszirmok…
varázsvirág… de az ott lent már halott,
nem lélegzik.
Nézem a padot újra,
megkopott támla, rajta irka-firka.
Romantika? Ugyan… legyintek,
s nem nézek tovább a múltba.
Nem is ülök rá, csak állok előtte,
nézem a Duna lassan mozgó
hullámainak áradását,
melyre rábíztam nem oly régen
emlékeim hordalékát…
Hogy vigye el a folyó messzire,
s egy csendes kis öbölben tegye le,
legyen az a sírhant neki,
majd az idő rozsdája betemeti.

Lassan elsétálok, el a múlttól, el a padtól,
majd télen, kezemben a verseskötettel
még egyszer visszajövök,
mikor deres lesz vagy hó fedi el,
S majd nézem fényes, elmélázó tekintettel.



Markaz

Miközben az erkélyre kilépek,
eszembe jutnak a markazi fények,
Hol az égbolt oly sötéten ragyog,
nincs más fény, csak a csillagok.

Feltörnek most az emlékek,
kis házikónkban mások élnek.
Felvillan az erdő sötétje,
a tó csillogó tükrének kékje.

A gyümölcstől roskadozó fák
látványa,
s az, hogy ráláttam a Mátrára,
már csak a múlt egy foszlánya.

Reggelente, a kelő nap fényében
százával cikáztak a fecskék az égen.

Egyszer két szamár is járt arra,
elöl ment a csődör,
követte a kanca.
A csődör mindig az utat kémlelte,
a kanca akkor indult,
ha a csődör intett feléje.

Oly távol van már tőlem
a kis kék ház, a tópart,
a szőlőültetvények,
mit körülölelnek a
zöldellő, magas hegyek.

De nem tudom feledni,
milyen volt ott az élet,
mely alig két hónap alatt
szinte a semmivé lett.



Viharfelhő

Egy álmos hajnalon,
csilingelt a telefon.
Üzenet jött, de miért többször?
Ha jól számoltam, talán ötször.

Senki nem ír sorokat ily’ gyorsan,
akkor a sok csilingelés vajon
miért van?

Keresgéltem a Messengeren,
s törölt üzenetekkel
találtam magam szemben.

Bámultam a mobilomat,
nem tudtam még az okokat,
Agyamban gondolatok garmada,
lelkemben dúlt a csata.

Hirtelen magam előtt láttalak,
és valahogy megsejtettem,
mi vezetett
saját üzeneteid törléséhez.

Bántott volna, ha félreértések miatt
veszik a barátság
és veszik vele minden,
Ezért békítő sorokkal folytattam,
aggódva várva válaszodat.

Hála neked, hogy a békítő sorokra
békítő válaszodat küldted,
így végül minden újra szép lett.



Éjszaka

Fénylő, ragyogó, csillagos ég,
az a szép,
egészen mély sötétkék.
Ha a csillagokat sokat nézem,
képzeletem játszik velem.

Vajon van-e ott más galaxis,
min emberek laknak,
és ha van ilyen,
ott az élet vajon milyen?

Náluk is van szerelem?
Vagy csak a hűvös értelem?

Van-e ott is zöld fű,
kéklő hegyek, tengerek?
Biztonságban élnek-e ott
az emberek?

Van-e béke és nyugalom?
Vagy azt a világot is uralja
a politika és a hatalom?

Vajon küldhetünk oda üzenetet?
És ha igen, azt vajon hogyan lehet?

Miközben ezeket a sorokat róttam,
lassan elmúlt az éjszaka,
és a képzeletemnek is becsukódott
a titkokra nyitott ablaka.