A halál hírnökei

Rejtett lehetőség

Egy kívánság
„Szemtelenül fiatal vagy. Még előtted áll az egész élet megannyi lehetőséggel.”
Sokan mondják nekem. Valóban? Az egész élet? Ezt a mai világot, ezt a káoszt, esztelen, zűrzavaros, kétségbeesett, hazug világot, amiben létezünk, életnek lehet nevezni? Nap mint nap látom az emberek arcán a szomorúságot, az elveszettséget, a bizonytalanságot, a félelmet, a boldogtalanságot, az elkeseredettséget és kilátástalanságot. Nem csak látom, hanem érzem is. A lelkükig meggyötörtek. Elveszett az őszinte mosoly, a kedvesség, a törődés, az empátia, a megértés, a remény, a szeretet. Ebben a világban nem látok, csak sötétséget. A még varázslatos helyeket is lassan felzabálja ez az általunk teremtett gyilkos valóság. Az emberek nem törődnek sem egymással, sem a környezetükkel. Számukra ezek pusztán szükséges kellékek. Az élet kellemetlen, kikerülhetetlen velejárója. Ember. Lehet-e embernek nevezni azt, aki csakis önmaga érdekét nézi? Aki eltiporja a másikat? Megöli, kihasználja, átlép máson és semmibe veszi? Mára már nem figyelnek egymásra. Pusztán a pillanatnyi élvezeteket hajszolja. Közben észre sem veszi, milyen üres valójában mélyen, legbelül, és mennyire nem ér egyáltalán semmit. Lehetőség? Egy ilyen világban van lehetőség egy olyan számára, aki még hisz a mesékben és a csodákban? Hogy egyszer véget ér ez a sötétség? Hogy egyszer véget érnek a megjátszások és az lehet, aki? Még ha nem is szeretik, de elfogadják?
Írisz arcára fájdalmas mosoly ült ki miközben az elmosott tányért a csurgatóba tette. A következő tányérért nyúlt, s gondolatai tovább folytatódtak.
Micsoda ostobaság! Hiszen, amire én vágyom, arról kellene szólnia a családnak. Igen. Kellene. Miket képzelek! Az egymás elfogadása már ott sincs jelen igazán. Ilyen bensőséges helyeken, ilyen menedékekben is csak álarccal tudunk létezni. Még meg sem születünk, de már elvárások sokaságát támasztják velünk szemben. Tervezik a jövődet, a személyiségedet, a tanulmányaidat, a karrieredet és a viselt dolgaidat. Ha pedig nem olyannak születsz, mint azt tervezték, hát megpróbálnak olyanná alakítani. Köszönöm, de én ebből nem kérek!
Nagyot sóhajtott. Próbált szabadulni súlyos, melankolikus gondolataitól, melyek minduntalan fel-feltörtek benne. Bár tudta jól, hasztalan minden erőfeszítése.
Bárkinek is beszéltem ezekről korábban, mindig azt mondták: „Ne élj az álmokban! Ez itt a valóság! Kegyetlen, és meg kell tanulnod túlélni! Az élet egy túlélőjáték, és mint olyanban, vannak muszáj dolgok, illemek, szokások, szabályok, amiket be kell tartanod! Ha tetszik, ha nem! A világ mindig is így működött és mindig is így fog!”. Már gyerekként is elkeserítettek ezek a szavak és már akkor sem hittem el őket. Sem apámnak, sem anyámnak, sem senkinek. Talán ezért nem is tudok ragaszkodni senkihez. Hangozzék is ez bármilyen hálátlannak vagy szörnyűnek. Nem hiszem. Nem akarom elhinni! Én tudom, hogy másként is lehet! Én tudom, érzem! A családomtól olyan sokszor hallottam már, hogy ne nézzek annyi mesét. Ne nézzek annyi filmet és ne olvassak annyi humbugot. Azok mind csak kitalációk! Nem valós dolgok! Csak elszakítanak a realitás talajától. Ne meneküljek a valóság elől tündérmesékbe és utópisztikus fikciókba. Valóban? Pusztán fikció lenne? Szerintem a mesék, a filmek, a könyvek, bármely történet igazságon alapul. Mind a rossz, mind a jó. Csak azért, mert nem tudjuk és nem merjük megtenni azokat, amiket egy főhős megtesz, attól az még miért nem lehet olyan valóságos, mint a gyávaság, a menekülés, a rosszba való beletörődés? Hisz’ minden csak döntés kérdése! Én hiszem! Hinni akarom, hogy az ember, és minden, mi él és mozog, okkal született! Okkal! Az pedig képtelenség, hogy kizárólag csak szenvedést és a rosszba való beletörődést jelentse! Hogy örökös megjátszásokba kényszerítse saját magát! És végül el is felejtse, ki is ő valójában! Nem! Erre képtelen vagyok!
Írisz elzárta a csapot, fejét a polcnak támasztotta, szemeit lehunyta, ajkai apró mosolyt formáztak. Szívében fájdalmas, meleg örvény kavargott.
Nem illek én ebbe a világba. Nem vagyok ide való. Tennem kell valamit! Érzem! Valami fontosat! De mit? Ha csak erre gondolok, megrészegülök. Forrni kezd a vérem az ereimben és az erőm átjárja egész lényem. Olyan, mintha nem lenne akadály, mit le ne bírnék küzdeni! Nincs, mit meg ne tennék egy jobb világért! Bénító, félelmetes, mégis élvezem azt az erőt, mi ilyenkor magával ragad. Még ha oly rövid ideig tart is. Ki vagyok én valójában?
Szélesebbre húzta mosolyát. Szórakoztatták, ugyanakkor elkeserítették hiábavaló, hősies gondolatai.
Micsoda ostobaság! Térj észhez! Nem vagy te megváltó, különleges erejű ember! Ez itt a valóság, Írisz! Csak egy ember vagy! Semmi több.
A lány ellökte magát a mosogatótól, megtörölte a kezeit, bement a szobájába, magához vette telefonját, fülhallgatóját. Megfésülködött, kiment az előszobába, felhúzta a cipőjét, leakasztotta a kulcscsomóját, majd beszólt kishúgának a szobába:
– Elmentem sétálni! Majd jövök! Mondd meg anyáéknak, hogy vacsorára hazaérek! Szia!

***

Írisz szinte szaladt lefelé a lépcsőn. Amint kiért a lépcsőházból, rögtön semmivé vált rosszkedve. A nap és a lágy szellő gyengéden megsimogatták az arcát, a madarak daloltak, a virágok pompás illata és barátságos, vidám színei feledtetni tudták vele szomorúságát. Érezte, lelkébe visszaköltözött a csend, a béke és a nyugalom. Vett egy mély lélegzetet, bedugta a fülét, zenét kapcsolt, majd egy széles mosollyal elindult a szokott útvonalon a folyó felé. Fülbevalóit hosszú, barna haja eltakarta a kíváncsiskodó szemek elől. Barna, mandulavágású szemeit eleinte kicsit bántotta a fényes napsütés, de mit sem törődött ezzel. Útnak indult kedvenc tornacipőjében, farmerjában és rövid ujjú felsőjében.
Már majdnem kiért a partra, mikor elhaladt egy kisebb vendéglátóegység mellett. Nem tudta a nevét, nem tudta, mi is az pontosan. Egy dologban volt csak biztos: ahogy gyors lépteivel elhaladt mellette, különös érzés kerítette hatalmába. Jókedve elszállt, gyanakvó, óvatosságra intő érzések kezdték megrohamozni. Fülében üvöltő zene szólt, de akkor, abban a pillanatban nem hallott mást, csak szíve hangos dobogását. Egy óvatos pillantást vetett szeme sarkából a hely felé, melyet furcsa öltönyösök két jól elkülönült csoportja állt körbe. Ők is figyelemmel kísérték, míg tisztességes távolságra került tőlük. A feszültség, mely e két csoport között egyértelműen érezhető volt, leírhatatlan szorongást váltott ki belőle. Az az erő és fegyelmezettség! A veszély érzete, ami már-már kiáltott, hogy meneküljön.
Írisz vissza akarta terelni figyelmét az útra, el akart tűnni mihamarabb, mikor észrevett a férfiak között egy nőt is. Természetes vörös haját szigorúan összefogva hordta, szemein fekete napszemüveg volt. Fülében füles lógott, arcának vonásai kemény jelleméről tanúskodtak. Olyan, akár a szikla. Vékony ajkai vörösek, mint a rózsa. Fekete, jó szabású nadrágkosztümöt viselt, karjait maga előtt összefonva tartotta. Lábán fekete, fényes női cipő volt. Amint tudatosult a lányban, micsoda borzasztó erő sugárzik ebből az apró nőből, mintha csak tudta volna, hogy őt bámulja, felé fordult. Egyenesen rá nézett. Ekkor már a tenyere is izzadni kezdett, és megremegett. A találkozás alig pár pillanatig tartott, mégis megrázó hatással bírt.
Írisz hamarosan kiért a partra. Lement a folyó széléhez, leült, és igyekezett megnyugtatni felkavart lelkét. Elképzelni sem tudta, mi lehetett az, és miért volt ilyen hatással rá. Egy volt biztos: eddigi élete során még soha nem érezte olyan kicsinek, gyengének, védtelennek és jelentéktelennek magát, mint akkor. Érezte, hogy él, mert félt. Féltette az életét, bár nem tudta, miért. Azonban ahogy az idő telt, úgy kezdett enyhülni benne a szorongás és lassanként megfeledkezett az egészről. Csendesen üldögélt ott a lépcsősoron, ki tudja, mióta, elmerengve a gondolataiban, mígnem ismerős hangra lett figyelmes. Felnézett a part egy magasabb részére, ahol észrevette barátnőjét. Nagyokat lendített a karjával, majd odasietett hozzá. Rosszallón kérdezte, mit keres itt egyedül, ilyen mélabús arckifejezéssel, a vizet bámulva.
– Bocsi, csak elgondolkoztam – felelte magára erőltetett mosollyal. Azonban Alvinát nem tudta becsapni. Rögtön észrevette, hogy megint a mosolya mögé rejtőzik, de nem szólt semmit. Mindig ezt csinálta, ha emésztette magát valamin. Csendben leült mellé.
– Azt vettem észre! – kezdte játékos duzzogással. – Szép! Még csak nem is válaszoltál, mikor a neveden szólongattalak! Egyébként mit csinálsz itt egy szál magadban? Nem a vizsgáidra kellene tanulnod? – kérdezte. Várta a válaszát, de Írisz meg sem szólalt. Megfogott egy kavicsot, és a vízbe dobta.
– Mi ez a mélabús tekintet? Valami baj van? – Válasz továbbra sem érkezett. – Ne foglalkozz vele! Úgyis sikerülni fog, hiszen okos vagy. Biztosan felvesznek az egyetemre.
– Hm?
Írisz egész idő alatt fejben máshol járt. Alig hallotta Alvina szavait.
– Ez kedves tőled, köszönöm. – Ismét rámosolygott barátnőjére. Ő viszont nem tudta palástolni aggodalmát. – Tudod, nem a vizsga miatt rossz a kedvem, még csak nem is a felvételi miatt, vagy hogy bekerülök-e az egyetemre vagy sem. Igazából engem ezek egy cseppet sem érdekelnek. Csak… tudod… – motyogta. Térdére helyezte az állát, s változatlanul mereven a víz felszínének mozgását figyelte. – Csak úgy érzem, én nem tartozom ide. Nem találom a helyemet, és nem is tudom, mit akarok igazából csinálni. Nincs semmi, amit szenvedélyből vagy hosszú távon el tudnék képzelni és értelme is lenne. Úgy érzem, csak az időmet vesztegetem. Nem tettem még semmit sem az elmúlt 19 évem alatt, ami feledtetni tudná velem ezt az ürességet.
Alvinának beigazolódott a gyanúja. Már megint. Ismét ugyanaz. Újra és újra. Ez a probléma mindig előtört Íriszből. Különösen azóta, hogy beléptek a pubertáskorba. Lehunyta szemeit, sóhajtott egyet, majd nyugodt hangnemben megszólalt.
– Mi ez a depizés? Mi az, hogy nem tudod, mihez kezdj az életben? Azt mondod, hogy nem csináltál semmit? Ezek szerint a cikked, ami megjelent egy fontos újságban, és a rajzaid, melyek könyvekben jelennek meg, azok nem érnek számodra semmit? A múltkor meg valami novellaírós pályázatról beszéltél, hogy indulni fogsz rajta. Ezek nagyszerű eredmények! Annak ellenére is, hogy elmondásod szerint nem jelentenek számodra semmit. Mások a fél karjukat odaadnák azért, hogy alig 20 évesen ilyen eredményeket érjenek el. – Mély lélegzetet vett, majd barátnője fejére tette a kezét. – Tudom, ez téged vajmi kevéssé érdekel. Nézd, nem tudom pontosan, mi zajlik le benned. Mit értesz az alatt, hogy nem találod a helyed. Hogy megint miért tört rád ez az ostobaság. Tehetséges vagy, nem is egy dologban! Ez vitathatatlan. Fiatal vagy, még rengeteg lehetőség áll előtted. A te szavaiddal élve: „Csak tedd, amit szeretnél! Indulj el az utadon! Majd csak megtalálod a helyed a világban! Ha meg sem próbálod, akkor soha nem fogod megtudni, értesz-e hozzá vagy sem. A bukás még így is százszor jobb a bizonytalanságnál. De ha mégsem boldogulnál, akkor is tudd, számíthatsz rám!” – Széles mosoly közepette, nevetve borzolta össze barátnője haját. – Na, mit mondasz, Szisz?
– A szavaimmal mosod meg a fejem?
– Mást úgysem hallasz meg!
Írisz cinikusan hümmögött egyet.
– Milyen igaz! Köszi, Alvina! Hű vagy a nevedhez. Nemes barát. Téged mi szél hozott erre?
– Engem? A barátomnak kerestem ajándékot az évfordulónkra, de csak nézelődtem. Akkor láttalak meg itt, a part szélén. Nincs még egy olyan ember, aki ilyen savanyú, mégis elgondolkodtató képpel tudja bámulni a folyót, mint te. Gondoltam, ideköszönök neked, azután folytatom a keresgélést. Csakhogy valaki nem reagált, akárhogy is szólongattam, hát kénytelen voltam idejönni.
– És ez miért az én hibám?
– Mert aggódtam, hogy miért nem válaszolsz! Nem szép tőled, hogy ijesztgeted az embert! Odafent már azt sugdosták, olyan képpel ülsz itt, hogy biztos az emós fiatalok közül való vagy és mindjárt öngyilkos leszel!
Írisz rosszallón összehúzta a szemöldökét.
– Nem is hasonlítok rájuk.
– Akkor talán színesebben kellene öltöznöd és kiszedni a hajadat az arcodból, meg talán nem ilyen elveszett képpel ücsörögni egyszál magad a folyó szélénél!
– Jól van, jól van! Igazad van! Bocsánatot kérek! Nem akartam gondot okozni, de örülök, hogy idejöttél beszélgetni. Jobban érzem magam – felelte. Rámosolygott, de most igazán. Ebben nem volt semmi kényszeredettség, semmi erőltetettség. Őszinte volt és kedves.
– Még szép! – Büszkén összekulcsolta kezét a mellkasán, és rákacsintott. – Figyelj csak, már régóta meg akartam kérdezni… – kezdett bele, mikor hangos zajra lett figyelmes. – Nem tudod, kik azok ott mögöttünk, fent a parton? Oltári nagy hangzavarral vannak – mondta, majd abba az irányba mutatott, ahonnan nem is olyan rég még Írisz jött.
A lányban hirtelen minden felelevenedett, amit nemrég átélt. Testében növekedni kezdett a feszültség. Azon tűnődött, elmondja-e barátnőjének, vagy se. Alvina, vele ellentétben, imádta a detektívfilmeket, a rendőrségi híreket és számos olyan sorozatot nézett és olvasott, ami ebbe a témakörbe illett. Az igazat megvallva, az egész szürreálisan emlékeztette minderre. Fényes nappal egy ilyen biztonságos városban hogy is eshetne meg ilyesmi? Nem tudta, miért, de végül valami azt súgta neki, hogy ne említse meg. Nem érdemes. Elvégre semmi rossz sem történt.
– Nem tudom – felelte végül. – Ott mentem el mellettük, de zenét hallgattam, nem különösebben foglalkoztam velük. El voltam foglalva a gondolataimmal. Tényleg nagyon hangosak. Biztosan csak egy banda huligánokkal. A korunkbeliek szánalmas fajtája, akik folyton csak a bajt keresik, és mások nyomorából élik meg az örömüket. Visszataszító egy viselkedés.
– Nekem idősebbeknek tűntek, de mindegy is. Az ő dolguk. Csak remélem, hogy nem fajul el és senkinek sem esik bántódása, bármit is keressenek itt.
– Bármit is… – lehelte maga elé. – Meg tudnád nekem mondani, mennyi az idő? Legkésőbb hétre haza kellene érnem.
– Persze. Olyan öt fele járhat, még egész magasan van a nap – mondta nyugodtan, majd a karórájára pillantott. – Szisz, fél hét van!
– Mennyi?! Te jó ég! Jól itt felejtettem magam és gyalog vagyok! Francba! Anyáék mérgesek lesznek, hogy megint kések! Köszi szépen mindent, Vina! Majd még beszélünk! Sok sikert az ajándékvásárláshoz! Most viszont sietnem kell! Szia!
Egy nagy lendülettel felpattant ültéből, és szaladva indult a legrövidebb úton haza.

***

– Hogy tudom ennyire elveszíteni az időérzékemet?! Még jó, hogy Vina felébresztett! –kiáltotta bosszúsan, lihegve a legközelebbi átjáróhoz közeledve. – Vajon miért vagyok ennyire magányos? Miért érzem magam ennyire üresnek? – tűnődött magában szomorúan. Nem kellene ilyeneken gondolkodnia. Szabadulni akart tőlük, hisz’ a válaszokat nem ismerte. Szemét szorosan lehunyta, fejét kicsit megrázta, hátha segít. – Ki kell vernem ezeket a fejemből! A vizsgáimra kell koncentrálnom! Igaza van Vinának! Sok dolog van, amire büszke lehetek! Amit elértem! Vannak, akiknek a megtestesült álmot jelentené! Még akkor is így kellene éreznem, ha nekem nem jelent túl sokat? Elégedjek meg vele? Érjem be ennyivel? Egy közepessel? Vajon miért nem elég? A lelkem mélyén akkor is hatalmas űr tátong, bármit teszek is. Bármennyire elismerjenek is. Érzem, ez kevés. Több kell! Valami más. Valami egészen más. Valami igazán fontos. Valami, ami valóban megragad és magával ránt. De sajnos fogalmam sincs, hogy mi lehet az, vagy létezik-e ilyesmi egyáltalán.
Mélységes szomorúság környékezte meg, amit bosszúság váltott fel, mikor észrevette, hogy a lámpa zöldről pirosra váltott. Nem tehetett mást, megállt. Szívére tette kezeit, és levegő után kapkodott. Egy fekete limuzin hajtott el előtte az átjárónál, nyomában másik három fekete autóval. Az idő végtelen hosszúnak hatott, amint találkozott pillantása a limuzin hátsó ülésén lévő férfiéval. Mindketten nagyra nyitott, csodálkozó szemekkel néztek a másikéba. Mire észbe kapott, hogy nem pusztán tekintetével, de egész testével a kocsiban ülőt figyelte, már el is hajtottak.
– Milyen furcsa ember! Még a hideg is kirázott tőle. Viszont – tűnődött magában miközben erősebben megmarkolta szívénél pólóját – mi ez az érzés? Azok a szemek… Az egész lényem beleremegett.
Írisz nem tudott tovább tűnődni a történteken. A lámpa zöldre váltott, visító hangot hallatott, ő pedig sietősen igyekezett haza.
Már alig két-három sarok volt hátra, mikor a járdán egy görbe hátú, nehézkesen botorkáló nénit vett észre. Mindkét kezében két-két jól megpakolt szatyor lógott. Először elszaladt mellette, de nem tudta otthagyni egyedül azokkal a mázsás súlyú szatyrokkal. Megállt néhány lépéssel a nénike előtt, vett egy nagy levegőt, majd hátrafordult és rámosolygott.
– Elnézést, segíthetek? – kérdezte kedvesen.
– Oh, milyen rendes kislány! – jegyezte meg nyöszörgő, idős hangon. – Köszönöm a felajánlásod, de úgy látom, sietsz valahová.
– Az nem olyan sürgős, néni.
– Akkor, ha tényleg nem sürgős…
Az idős nő alig mozdította meg a kezét, Írisz már el is vette tőle mind a négy szatyrot.
– Tessék hagyni, majd én viszem őket.
– Milyen erős kis hölgy!
– Na és hol lakik?
– Látja, kedveském, azt a panelsort? – mutatott a nagyjából kétszáz méterre előttük lévőre. – Az a mögöttiben lakom, a harmadikon.
– Nahát! Én meg az utána következőben lakom, szintén a harmadikon. Már rég itt élek, de még egyszer sem láttam önt errefelé.
– Nemrég költöztem ide. Drága jó férjem nemrégiben hunyt el. A gyerekeim segítettek eladni a kertes házat, és ebben a tízszintesben vettünk egy egyszobás lakást. Nekem pont elég, és jó a fekvése is.
– Igen. A közelben van pár kisbolt, egy pékség és egy hentes is. Csakugyan jó környék.
Egy darabig csendben sétáltak egymás mellett az öregasszony tempójában, majd egyszer csak ismét megszólalt:
– Egy ilyen szép kis hölgy, mint te, miért szomorú? Talán összevesztél a barátoddal?
– Hogy? – pillantott le csodálkozva a nénikére. – Miből gondolja, hogy szomorú vagyok?
– A szemedből. A szem sokat elárul a másikról, kedveském.
Írisz ismét elmosolyodott.
– Igen, tudom. – Lehunyta szemeit egy pillanatra. – Nem a barátom miatt. Olyan miatt nem lehet szomorú az ember, aki nincs, nem igaz?
– Akkor mondd hát, mi bánt?
– Nem akarom untatni.
– Nem untatsz.
– Miért ilyen kíváncsi?
– Öreg vagyok már, sokat megéltem, gondoltam, segítenék a segítőmön, de bocsánat, nem akartam tolakodó lenni!
– Egyenértékű csere – szaladt ki halkan a száján.
– Az bizony!
– Érdekes teremtés maga.
– De nem az egyetlen, kedveském, igaz? Nem sokan állnának meg manapság segíteni, de te, te a nagy sietség ellenére is megálltál, hogy segíts nekem.
– Lehetséges – felelte szomorúan, nagyot sóhajtva. – Maga szerint ha egy ember nem tud kötődni istenigazából senkihez, még azokhoz sem, akiket szeret, azt ettől függetlenül nevezhetjük jónak, vagy ez már az elkorcsosodás egy fajtája? Ettől ő rossz lesz? Baj az, ha én másként látom a világot? Miért nincsenek a mai embereknek igaz érzéseik és céljaik? Miért üresek? Az űrt, ami szétszaggatja a szívet, be lehet forrasztani? Be lehet tömni? Együtt lehet élni vele? Boldog lehet ettől még egy ember? Ezek a kérdések foglalkoztatnak és szomorítanak el.
– Ezek nem fiataloknak való kérdések. Sötét gondolatok. Azonban egyet tudok. A ragaszkodás valaki iránt, akit szeretünk, soha nem szűnik meg. Az mindig ott lesz. Ott fog élni benned még akkor is, ha pillanatnyilag nem is érzed igazán. Mert akit szeretünk, akit valaha szerettünk, ahhoz életünk végéig ragaszkodunk. Ettől még nem lesz rossz senki. Ha állandóan lángolnának az érzések mindenki iránt, aki valaha megérintett bennünket, hamar elfáradnánk és kiégnénk.
– Mit nevezünk egyáltalán rossznak? Van, aki a gyilkosságot sem nevezi annak, és van, aki egy rózsa helytelen lemetszését is főbenjáró bűnnek tartja.
– Ez igaz, de hagyjuk is e sötét dolgokat. Nem valók ezek egy fiatal, nyiladozó virághoz. Hagyd meg az efféléket a magamfajta, sokat megélt időseknek. Mondd, mit tanulsz? Melyik iskolába jársz?
– Jelenleg még egy átlagos középiskolába járok. Most fogok érettségizni, de a szüleim és a tanáraim buzdítására jelentkeztem az egyetemre. Azt mondják, jó eszem van. Biztosan felvesznek.
…