Túl sokat kívántam

A zsúfolt reptér számomra olyan, mint egy nyüzsgő kaptár. A várakozás és az izgalom táncol a levegőben, emberek hada rohangál mindenféle mozgásban. Ide-oda sietnek bőröndökkel a kezükben, miközben a hangok kavalkádja – mint a beszélgetések, kacagások, harsogó zajok – átjárja az épületet. Ez a sok ember mind azért jött ide mert egy a céljuk: a repülőgép, mely magasba emeli őket, a felhők közé, hogy egy kis ideig átélhessék azt, amit a pillangók, melyek szárnyalnak a végtelen égen. Én nem utazni készültem. Éppen hogy leszálltam a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőterén. Teljesen figyelmen kívül hagytam az emberek nevetését, a cipők kopogását, a köhécselést, amely a fülemben visszhangzott. Miközben végigsétáltam a nyüzsgő területen, megkönnyebbülést és könnyedséget éreztem kijárata felé haladva. Ruganyos léptekkel siettem, hogy késedelem nélkül találjak egy taxit. Amint kiléptem a repülőtér forgatagából, azonnal magával ragadott Budapest varázsa. Úgy éreztem, mintha a város karjaiba érkeztem volna.
– Persze, hamarosan megérkezem, ne aggódj. Épp most indulok el a céghez. – Jobb kezemmel a fülemhez tartottam a telefonomat, bal kézzel pedig guruló bőröndömet húztam magam után. – Már a taxihoz megyek – tettem hozzá.
– Siess, Tessza, mert már vár.
– Tudom. Nem is értem, miért nem ér rá holnap. Úgy volt, hogy majd csak holnap kell bemennem a céghez.
– Rejtély. Beszélni akar veled. – Majd minden pozitív megerősítés nélkül már csak arra lettem figyelmes, hogy Dia letette a telefont.
Miközben megpillantottam egy parkoló taxit, alig hagyta el a szám a „taxi” szó, már intettem is a sofőrnek, hogy én lennék az utasa. Kezemmel a levegőben hadonásztam, és gyors mozdulatokkal hívtam fel magamra a figyelmét, miközben odakocogtam, és közben sietve eltettem a telefonomat. Majd már csak arra eszméltem, hogy a taxisofőr kipattant a kocsiból, és olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, egy illedelmes köszönést követően megfogta a fekete színű guruló bőröndömet és betette a csomagtartóba. Én egy pillanatra megálltam, behunytam szememet, hogy a város lüktetését érezzem magam körül, majd csak ezután szálltam be a hátsó ülésre.
– Köszönöm szépen.
Miközben az autó ajtaját becsuktam, kezeim kissé izgatottan remegtek. Mosolyogva dörzsöltem össze a tenyeremet. A városi pezsgés körülöttünk zsongott, miközben haladtunk előre. A színes épületek és a forgalmas utak elmosódtak a sebesség miatt, és csak pillanatokig láttam a város szépségét.
A leengedett kocsiablaknak köszönhetően éreztem, hogy a szél a hajamba borzol. Boldog és örömteli gondolatomat, hogy végre hazaértem, a telefonom csörgése zavarta meg. A kijelzőjére pillantva elmosolyodtam.
– Tessza, hol vagy már?
– Nyugi, Mira, már a taxiban ülök, de még be kell mennem a céghez.
Miközben tekintetem az ablakon át kifelé vetődött, egy aprócska szegletből kikandikáló városrész kicsiny része tárult elém Budapest látványosságából. Egy kis idő múlva, miközben haladtunk célállomásom felé, a táj megváltozott. Elmélázó tekintettel szemléltem, ahogy az emberek siettek az óriás épületek tövénél. A magas építmények sorai közt barangoltak a város forgatagában, aminek látványától elmosolyodtam. Mira hangja finoman hallatszott fülemben, miközben elkalandozó tekintetem az utcára nézve lebegett.
– Na, de komolyan! Elképesztő, hogy hamarabb hazaértél. Úgy tűnik, nem szereted az ingyen utakat. Azért örülök ám – nevetett.
– Milánnak nem szóltál? Ugye nem?
– Dehogy. Mondtad, hogy meglepetés lesz.
– Akkor jó.
– Este akkor, ahol megbeszéltük?
– Miért, van más választásom? – vontam kérdőre.
– Természetesen nincs – kacagott –, elvégre mégiscsak szülinapod van. Meg kell ünnepelni – sóhajtott –, még ha nem is akarod.
– Ja. Tudod, hogy nem nagyon szeretek ünnepelni. Elcsépelt, és nem különlegesebb a mai nap evégett – mosolyogtam félszívvel.
– Jó, hogy tudom. Fogalmam sincs, meddig akarod még emészteni magad rajta. Akkor is. Nincs visszapassz. Akkor este. Puszi!
Mira olyan gyorsan nyomta ki a telefont, hogy esélyem sem volt, hogy reagáljak kijelentésére. Nagy sóhajt ejtve bámészkodtam tovább kifelé az ablakon, miközben már türelmetlenül vártam, hogy az irodába érjek. De hadd meséljem el, milyen izgatott voltam, hogy megmondjam a főnökömnek, miszerint nemhogy jól, de kitűnően teljesítettem a rám mért feladatot, hiszen megszereztem a cégnek az eddig talán legbefolyásosabb projektet, így hozzájárulva egy újabb sikerhez. Kótyagos voltam, mert igazából nem annak a főnökömnek készültem beszámolni a sikeres útról, aki megbízott vele, hanem a fiának, aki az elutazásom után két nappal vette át az apjától a vállalatot. Biztos voltam benne, hogy ennél jobb nyitás nem kell az új főnököm felé – akit igazából most fogok látni életemben először –, mint hogy előálljak egy ilyen fantasztikus hírrel. Egy hatalmas zseninek éreztem magam, de nem kívánok túlzásba esni. Ugyanakkor hadd engedjek meg egy kis dicsekvést magamnak, hiszen a cég egy évre elegendő munkát kapott. És ki áll ennek a hátterében? Szinte elpirultam, miközben némán dicsértem önmagam.
Ettől egyfajta magabiztosság sugárzott belőlem, és némi kiegyensúlyozottság. A huszonöt percnyi út a kisebb dugónak is köszönhetően a repülőtér és az Oldwin cég közt eme pozitív érzésekkel telt el. Mire lassan megállt a taxis az irodaház előtt, a járdaszegély mentén kijelölt parkolóban, elégedett mosollyal fizettem ki a viteldíjat a sofőrnek. Miután megkaptam a csomagomat, megálltam a járdán és mosolyogva néztem az előttem álló hatalmas építményt, amely büszkén magasodott az ég felé. Ezerszer láttam már, de látványa még mindig lenyűgöző volt, ahogy a modern építészet és a mérnöki csoda összetalálkozott ebben a monumentális alkotásban. Az épület minden részlete precízen kidolgozott volt. Fényárban úszó ablakai tükrözték a város vibráló életét. Az épület „koronájára” tekintve, a tízemeletes irodaház legtetején egy ezüstszínű OLDWIN-logó helyezkedett el. Nyújtózott az ég felé, miközben megcsodálta a város lüktetését. A szél olykor eljátszott vele. Az Oldwin logója olyan volt, mint egy álom, amely valóra vált, és a városban élő emberek szívében reményt ébresztett. Amikor feltekintettek a jelképre, sugárzóan mosolygott rájuk, mintha azt mondaná: „Merj nagyot álmodni. Ne félj kilépni a megszokott keretek közül, és hinni a saját erődben, hiszen az élet tele van lehetőségekkel és kalandokkal, csak el kell indulnod az utadon, és felfedezni a világot.”
Megragadván a lehetőséget, az Oldwin család még 1999 tavaszán bővítette a cégét, így vásárolta fel a most már volt főnököm egy csődbe ment magyar vállalkozótól az üzletét, és indította újra. Így költözött végül az Oldwin család Amerikából Magyarországra. Bár nem mindenki: állítólag a főnökömnek nem csak fia van – aki immáron ennek a hatalmas cégnek tulajdonosa Budapesten –, hanem van egy lánya is, aki Amerikába tért vissza, mikor betöltötte a 27. életévét, hogy az ottani leányvállalatot ő irányítsa. Ezt a szájhagyomány útján terjedő pletykaáradatból hallottam, mikor idekerültem.
Miközben megérkeztem a bejárathoz, egyszerűen csodálatos érzés járta át a testemet. Hiányzott az irodai nyüzsgés, a közös tervezés és az ötletek szárnyalása. A kreativitás tüze, ami mindig is jellemezte a munkánkat, és amit nem érezhettem az egy hét távollétem alatt. Az emberek hiánya is érezhető volt: az embereké, akikkel együtt alkottunk, és akik mára nem csak kollégákká, hanem igazi barátokká váltak a szívemben. Legalábbis a legtöbbjük. Tudtam, hogy a kapcsolatok nem csak a helyhez kötöttek. Bár fizikailag nem voltam jelen, a lélek nem ismer határokat. Szinte mindennap küldtem üzeneteket nekik, hogy megőrizzem és ápoljam ezeket a kapcsolatokat.
Most már csak egy lépés választott el attól, hogy belépjek az aulába, ahol szinte azonnal megszólalt a porta mögötti pultnál Gergő és Heni. Gergő éppen a papírokat rendezgette, míg Heni a megszokott utasításokat adta neki. Az egész jelenet olyan volt, mintha egy élő színdarabot néznék. Miközben közeledtem feléjük, a hangjuk egyre erősebben csapott a fülembe. Gergő és Heni egymásnak feszült, és a szócsatájuk egyre intenzívebbé vált, miközben közeledtem. Már szinte éreztem, hogy beleszippant a vitájuk sodra, és kíváncsi voltam, milyen témáról lehet szó. Talán egy új szabályzatot vitattak meg, vagy egy fontos eseményt szerveznek éppen? Miközben a hangjuk már élesen szólt a fülemben, felismertem, hogy csak a szokásos „Tom és Jerry” jelenet zajlik éppen.
– Mondtam, ezt ne ide tedd. Nem itt van a helye. Aztán meg majd kereshetjük megint.
– De, ott van a helye, a múltkor is ezen vitatkoztál. Kéznél kell lennie, mert lejönnek ma érte a 8. emeletről. Hagyd csak ott – válaszolta Gergő.
– Szia, Tessza – köszönt Heni, miközben észrevette, hogy a társaságuk mellett haladtam el.
– Sziasztok – mosolyogtam rájuk. Ekkor észrevettem a jobb oldalamon, körülbelül húsz méterre Ginát, aki éppen kapkodva készült a büfé kinyitására. Mikor észrevett, mosollyal és integetéssel üdvözölt, amit viszonoztam én is. Kopogott a krémszínű magassarkú cipőm a fényes, betonszürke járólapon, miközben azon tűnődtem, hogy lépteim talán egy újabb lehetőség felé vezetnek éppen, miközben az iroda felé egyre csak közelebb érek.
És ekkor szememmel máris megpillantottam. Már egy hete nem láttam őket, és őszintén szólva, volt köztük olyan, aki kimondottan hiányzott nekem. Úgy érzem, hogy nekik is hiányoztam, mert miközben megláttak, egy mosolygós csapatként közeledtek felém.
– Tessza. De jó, itt vagy végre. Már nagyon vár az irodában – rohant hozzám előbb Dóri, és a meleg fogadtatás közepette sorban üdvözöltek a többiek is, és sok kérés, kérdés hagyta el a szájukat, miközben mosolyogva öleltek át sorban. Mosolyogtam, és próbáltam a kérdésekre ritmikusan válaszolni – kisebb nagyobb sikerrel. Például ilyenekre, hogy: „Hoztál nekem valamit?”
„Nem felejtetted el, amit ígértél?”
„Mesélj, milyen volt? Alig írtál valamit”
„Tényleg olyan helyes volt az ügyfél, mint mondták?”
„Csak mesélj el mindent.”
Ejtettem egy mosolyt jobbra Boginak, aztán egyet balra Sárának, utána kettőjük közé nézve Dórinak, Larának, s végül becsukott szemmel igyekeztem utolérni saját gondolataimat. Persze válaszoltam volna, de nekem is annyiféle kérdésem akadt feléjük, így az egyik kimondottan utálatos dologgal drukkoltam elő, amit az ember nem igen szível: kérdéssel válaszoltam a kérdésükre.
– Miért kérdeztek már ennyit? Majd elmesélem. Amúgy hogy néz ki? Szigorú? – A kíváncsiságban úszó szemeimmel is kérdeztem, meséljenek valamit az új főnökünkről.
– Hát – húzta száját Lara –, igazából szigorú, és iszonyú nehéz eset. Azt mondta Gina – suttogva hajolt hozzám –, hogy véletlenül egy másik papírt vitt be neki, mire azt mondta, ha ez még egyszer előfordul, akkor le is út, fel is út. Bizony. Semmi nem jó neki – intett kezeivel.
– Jaj, ne már, Lara! Teljesen ráhozod a frászt. Dehogy, menj csak. Ennyire nem vészes – nyugtatott Tamara, miközben odaérve a társaságunkba elcsípte Lara túlbuzgó válaszát. Átölelt, valamint üdvözölt közben. Féltem, hogy csak így próbálta elterelni a figyelmemet Lara véleményéről.
Félmosollyal a számon sóhajtottam. Biztos voltam benne, hogy pár perc múlva, ha belépek azon az ajtón, amin az áll, „Elnöki iroda”, választ kapok magától a főnök úrtól a kérdésemre. Elindultam, csak most már nem olyan magabiztosan. Szerényen, és átölelt az izgalom hulláma, de bátorsággal léptem előre az ismeretlenbe. Látszódhatott is rajtam, mivel arcmimikám arról árulkodott, hogy úgy érzem magam, mint akit éppen vallatni visznek.
Miért kellett megkérdeznem? Verje meg a nyelvemet egy chilis erőspaprika! Abból is az extra csípős Carolina Reaper. Mert mindig kíváncsi vagyok, és mindent szeretek felfedezni. Dühös voltam magamra.
Miközben a lift lassan emelt a magasba, egészen a 10. emeletre, apróra zsugorodott dühöm. A cég egyik leglátványosabb része az, amikor a lift, mint egy varázslatos kabin, utaztat. És nem csak azért, mert így nem kell rengeteget lépcsőzni, hanem mert a félköríves, edzett, átlátszó üvegfalakon keresztül elém tárja a gyönyörű kilátást. Mert szemeim lassan keresztezték az üvegfalat, melyen át lenyűgöző látvány tárult elém az irodaház aulájából. Ott terül el alattam a pult, mely mögött „Tom és Jerry párosunk” – mozdulataikból ítélve – még mindig a vitájukkal küszködött, amin elmosolyodtam. A tekintetem a szemközti oldalfalra tévedt, a gyönyörű fali szökőkútra, ami lassan csobogva hozta létre a nyugtató hangulatot a térben. Mellette zöld növények sorakoztak, melyek frissességet és természetességet sugároztak az egyébként modern és elegáns belső térben. A színek harmonikus játéka és az atmoszféra nyugtató hangulata felpezsdítette az érzékeimet, és egy pillanatra megállva a liftben csak gyönyörködtem a látványban.
Miközben emelkedett felfelé, az emeletek száma növekedett, jelezvén, hogy hamarosan megérkezem. Az átlagosnak tűnő, monoton emelkedés olyan volt, mint egy szabályos ritmus, amely az utazásomat kísérte, és miközben egyre feljebb értem, egyfajta izgalom is elöntött. Végül megállt a lift, és kinyíltak az ajtók. Kiléptem, miközben úgy szorítottam a bőröndöm fogantyúját, mintha egy szánalmas erény lenne, mely megmutatja, mennyire törődsz másokkal és mennyire érzékeny vagy mások véleményére. Ugyanis az járt a fejemben, vajon milyen véleménnyel lesz rólam az új főnök. Nagy sóhajjal odaléptem a titkárnője asztalához, aki egy köszönés után már sebtében jelentett is be.
– Mi? Nehogy már! Máris?
Olyan hirtelen csapott le ez a hír, hogy úgy tűnt, mintha valaki egy aprócska, de igen hatékony szélvihar formájában szembe köpne. A nyelvem megállt, mintha éppen csak egy megkezdett mondatot hagytam volna beszorítva, miközben az idegeim ugráltak bennem. De hát nem hagyhattam, hogy ez megakadályozzon abban, hogy bejussak hozzá. Így hát nyeltem egyet – és közben azt kívántam, bárcsak kettőt tudnék, talán könnyebb lenne az egész –, és apró léptekkel indultam az elnöki iroda felé, mintha csak azt akarnám demonstrálni, hogy az oda való belépés olyan fontos és komoly ügy, hogy bár a lábam remeg, a lépéseim mégis határozottak, mint egy katonatiszté, aki parancsra halad előre a frontvonalon. Az izgalom és a kevés fáradtság szépen összekeveredett bennem, de még így is céltudatos léptekkel haladtam előre. Nem hagyhattam, hogy bármi elvegye tőlem a lendületet, elvégre ez egy új hír, új lehetőség. Nincs miért aggódnom, így csak mondogattam magamnak, míg oda nem értem az ajtó elé: „Ne légy már ideges, hiszen megszerezted a projektet, mi baj lehetne? Nyugi.” Legalábbis ezt próbáltam volna mondogatni, ha a hangom nem hangzott volna olyan rekedten, mint egy elhagyatott kísértetkastélyban visszhangzó sikoly.
És ekkor kissé reszkető kézzel nyúltam a csokibarna ajtó felé, amelynek ajtaján aranyszínű betűkkel pompázott az „elnöki iroda” felirat. Bekopogásom hangja megtöltötte az irodaház emeletét. Tudtam, a váratlan fordulat már az ajtó mögött várakozik rejtőzve.
– Szabad – szólalt meg az ajtó mögül egy férfihang, ami egyáltalán nem tűnt tekintélyt parancsolónak. Miután benyitottam, zavartan csuktam be magam után az ajtót. Illedelmesen köszöntem, miközben a kis bőröndömet még mindig húztam magam után. Erre kissé elmosolyodott a főnököm, és letette kezéből a tollat. A levegőben ott lebegett önbizalma, amely áthatotta minden mozdulatát és tekintetét. Úgy éreztem, mintha a magabiztosság ködös felhője lenne körülötte. Egy pillanatig testtartása egyenes és határozott volt, mintha a világot uralná abban a pillanatban. Majd hátradőlve testét lazán pihentetni kezdte a székben. Kezeit végül összekulcsolta, és előrehajolva támaszkodott az asztalán.
– Üdvözlöm. Jake – nyújtotta kezét. – Üljön le.
– Tessza.
Kézrázás közepette én engedelmesen eleget tettem a kérésének, és leültem vele szembe, a fekete irodai székbe. Számat rossz szokásomhoz híven harapdáltam, miközben vártam, hogy mondjon valamit, és elkezdje, miért hívatott, miért volt sürgős, hogy be kelljen jönnöm.
– Úgy hallom, jól sikerült az üzleti út, amivel megbízta az apám. Említette, hogy ön a legjobb a szakmájában, azért küldte önt. – Kicsit fürkésző tekintettel lesett tovább, miközben szája elé tette mutatóujját, amivel simogatta ajkát, mintha bizonytalan lenne. – Kételkedtem, de be kell látnom, igaza volt.
Egy nagy sóhajjal könnyebbítettem lelkemen.
– Köszönöm, uram – mosolyogtam.
– De… – folytatta, miközben kezével is jelezte, nincs minden rendben. Miközben az intése csendben jelezte rejtett üzenetét, az jutott eszembe: „Na, izgalmas idők várnak ránk, azt hiszem”. Jött a második izzasztókúra a nap folyamán, hogy mit is ronthattam el, amit nem vettem észre. Leszidás és dorgálás jön, esetleg olyan hibát véthettem, ami felfüggesztéshez vezethet? Miközben a gondolatok kusza útjukat keresték, újonnan feszültség és frusztráció kerekedet bennem. Körülbelül vagy kétezer opció futott át az agyamon röpke pár másodperc alatt a „de” szó hallatán. Minden egyes verejtékcseppem erről árulkodott.
– Apám átszkennelte nekem a szerződést, amit aláírtak – nézett rám –, amit e-mailben küldött neki.
Tekintetében izzott a számonkérés.
– Igen? Én… Szóval… Igen…
Mi más is jöhetett volna ki a számon dadogva, mint pár szánalmas „igen”?
– És nem ugyanaz a szerződés, amit a tanácsadó behozott nekem. – Megköszörülte a torkát. – Kértem másolatot a szerződésről. Mégis mire véljem?
Áh, és mint a reggeli nap első sugarai, úgy hullottak elém az összetűzött papírok, mintha egy kutya elé dobott volna egy darab csontot. Ridegen és számonkérőn ült előttem, szavak nélkül, csak szemeivel kérdezte: „Mi lesz most? Megmagyarázza?”
Hát mi lett a dicséretemmel, kérem szépen? Hol keressem? Talán a komódban, a kis fiókjában, ami jobb oldalamon, a fal mentén díszelgett? Nos, nekem is meglett volna ám a magam mondandója a durva válaszadásra, de aztán visszavonultam, mint ő is tette a lelkesítő, dicsérő kijelentésétől.
– Hát, tudja, az a helyzet, hogy én… Nos, meg kell mondjam, hogy mielőtt az üzletkötésre mentem volna, még egyszer átnéztem az anyagokat, és észrevettem egy hibát – válaszoltam végül dadogva.
Magabiztosan kelt fel a székből, miközben észrevette, hogy a bőröndömhöz indultam. Az arcán alig volt látható reakció, de a szemeiben ott volt az érdeklődés és az odafigyelés. Éreztem, miközben tekintete követett, mintha már sejtené, hogy abban a táskában rejlik mindaz, ami fontos, hogy ott lapult a már aláírt, meglévő szerződés, a biztos jövő pecsétje, valamint az átírt példány is.
Lassan húztam el a cipzárt, miközben a szemem sarkából észrevettem a főnökömet mellettem állni. Sötétszürke öltönyében szigorúan állt, kíváncsi tekintettel fürkészve. Guggolva kutattam a holmim között. A nagy sietségben nem néztem meg az összecsomagolásnál, hogy mit hova tettem, így hirtelen úgy éreztem, pirosság futott végig az arcomon, és meg voltam győződve, hogy olyan vörös lettem, mint a bíbor, amikor véletlenül a melltartómmal együtt húztam ki a szerződést. Ó, de a legkínosabb az volt, hogy úgy lobogtattam a főnököm szeme előtt ezt a finom esésű, kifinomult, fekete csipkés melltartót, mintha zászlót lengetnék a papírkupaccal. Az az 5 másodpercnyi idő, mire észbe kaptam, egy örökkévalóságnak tűnt. De persze igyekeztem a dolgokat elsimítani a saját bevált módszeremmel, ugyanis a zavarban lévőknek van egy saját táncstílusuk: a káoszba való elegáns belebukás. Íme, az enyém:
– Ez az új divat, főnök úr. Az aktával egybefogott melltartó minden nő kötelező kelléke – próbáltam viccesen elkapni a pillanatot, bár igencsak kínosnak éreztem a helyzetet. A főnököm, méltóságteljes és tekintélyes úriemberként, igyekezett a tekintetét másfelé irányítani, mint ahogyan a jó modor kívánta adott esetben. Ám hiába próbált ily’ módon kibújni a kellemetlen helyzetből, az érzések zavaró ködén átszűrődő feszültség rajta is teljesen megmutatkozott. Láttam, ahogy ökölbe szorított keze az ajka elé került, mintha az lenne a menedék a kínos perceiben. A köhécselése azt árulta el, hogy a nyelvemre torlódott szavak csak további feszültséget szítottak, miközben a vörösödő arca láttán éreztem, mennyire kényelmetlenül érzi magát a helyzetben.
…